6. fejezet

Belle-t olyan erővel kólintotta fejbe a felismerés, hogy egészen beleszédült. Fogalma sem volt arról, hogy mit tegyen. Próbálta felfogni, mi történik körülötte, de a képek, amelyeket látott, összefolytak a szemei előtt. Az emberek gratuláltak, ujjongtak, örültek, hogy ilyen mindenki számára előnyös házasság köttetik. „Hogyan is lehetne másként?” – hallotta ki tisztán a morajló tömeg izgatott susogásából –„Várható volt mindez.” Nem, számára egyáltalán nem ilyen egyértelmű a helyzet! Mégis hogyan történhetett meg ez? És Rayleigh hogy képes ilyen gusztustalanul önelégült képet vágni? Megkereste a tömegben az anyja arcát, amelyen még a szokásosnál is szigorúbb, s ellentmondást nem tűrő kifejezés ült. Igen, csakis ő rendezhette el így. 

- Miss Brightmore, ha nem présel ki magából egy boldog mosolyt, akkor kénytelenek lesznek azt feltételezni, hogy erőszakkal jön hozzám – suttogta Belle fülébe Cedric olyan arccal, hogy akik nem hallották, amit mondott, egészen biztosak lehettek benne, csakis gyengéd és szerelmes szavak hangozhattak el. – Ez pedig nyilvánvalóan ostobaság lenne.

Belle-t ez egyszer cserbenhagyta a nyelve, s képtelen volt válaszolni. Segélykérően nézett az apjára, de mintha az szándékosan kerülte volna a tekintetét. Igen, ő is tisztában volt azzal, hogy mi fog ma történni. Csak valahogyan elfelejtették tájékoztatni a menyasszonyt.

- Ha nem erőlteted magadra azt a jól megszokott unalmasan kedves és bájos modort, én esküszöm, hogy elválok, édesem! – ingerelte nevetve Cedric.

- Ahhoz előbb még hozzád kell mennem – felelte Belle, s olyan angyalian elmosolyodott, hogy szinte már maga is elhitte, hogy örül ennek az egész hercehurcának. – Márpedig ez nem fog megtörténni, drágám.

A következő pillanatban Mr. és Mrs. Brightmore, illetve Mr. és Mrs. Rayleigh lépett oda hozzájuk, s finoman arcon csókolták a különös párt.

- Nagy örömömre szolgál, hogy ez a két fiatal úgy határozott, örökre összekötik az életüket – zengte Mr. Rayleigh félelmetesen tekintélyt parancsoló hangja. – Mondanom sem kell, milyen kívánatos e házasság mindkét fél számára, hiszen elég csupán egy pillantást vetni rájuk, s mindenki megbizonyosodhat, milyen bizalmas, mély szerelem az övék. Nem szeretném tovább szaporítani a szót, hiszen a látvány magáért beszél, s mindenféle botcsinálta szónoklat csak elrondítaná ezt a gyönyörű összhangot. Köszönöm szépen, hogy mindannyian eljöttek, s együtt ünnepelhetjük ezt a nemes alkalmat!

- Anyám, mi ez az egész? – suttogta Belle.

- Ne kérdezősködj, csak játszd, amit kell! – válaszolta erélyesen Florence, majd intett a zenekarnak.

- Úgy tűnik, mostantól kénytelenek leszünk több időt együtt tölteni – jegyezte meg Cedric.

- Azért ne reménykedj túlságosan.

A férfi nevetve hátravetette a fejét, s mikor megszólalt a zene a karját nyújtotta Belle felé.

- Forrón égető szerelmemet csak egy tánc csillapíthatja valamelyest. Kérem, drága szerelmem, ne hagyjon lángolni, mentsen ki az eleven pokol tüzéből!

- Remélem, tudja, hogy szívesen nézném végig, ahogy porig ég.

- Igen, kedvesem, tisztában vagyok vele.

Belle agyában összefolytak az este emlékképei. Fogalma sem volt, hogy mi történt, miután bejelentették ezt a groteszk frigyet, hogy kivel beszélgetett, kivel táncolt, vagy miként jutott haza. Egyetlen dolog volt, amire tisztán emlékezett. Bonnie keserű, dühös arca. Szerette volna neki megmagyarázni, hogy ez az egész csak egy ostoba játék, amelynek még ő sem ismeri a részleteit, csak belecsöppent egy színházi darabba, s nem tudja a szövegét. De nem volt ideje erre, és maga sem tudta, hogy mit is mondhatott volna, mikor még nem értett semmit. Semmit az égvilágon. Rémálomnak tűnt föl előtte az egész, amelyből csak akkor ébredt fel, mikor ernyedten lehullott az ágyára. Ekkor észhez tért, s tudta, hogy képtelen lesz aludni. Egy darabig fel-alá járkál a szobában, majd mikor meghallotta az előszobából beszűrődő zajokat, már nem bírta tovább, kirohant azzal a szilárd szándékkal, hogy pontot tesz az ügy végére.

- Mi volt ez az egész? – tört ki belőle, mikor meglátta a szüleit. 

- Nem gondolod, hogy kissé udvariatlan dolog így rárontani az emberekre? - pirított rá Florence. – Mi haszna volt annak a sokévnyi fáradságos munkának, amit beléd fektettem, hogyha még azt sem tanultad meg, hogy éjszakánként nem illik zargatni a szüleidet!

A lány hitetlenkedve nézett vissza az anyjára. Hogy képes ilyen dolgokat mondani, ekkora közönyösséggel fordulni az ő lelke felé? Belle fejében természetesen meg sem fordult, hogy nem csak az ő ártatlan, törékeny kis lelkecskéje van a világon.

- Szerintem meg kéne magyaráznunk neki - vetette fel az ötletet bátortalanul Mr. Brightmore.

- Túl késő van ehhez. Ezt az egy éjszakát már kibírja. Menj aludni, Maybelle!

- Ha nem kapok magyarázatot most azonnal, akkor én nem csinálom végig! Nem vagyok hajlandó tovább játszani a szerepet, egyszerűen lefújom az esküvőt.

Belle hangja sokkal bátrabban hangzott, mint amilyennek valójában érezte magát, s mikor az anyja villámló szemeibe nézett, legszívesebben bebújt volna a dívány alá. 

- Van fogalmad arról, hogy milyen nehéz volt megtervezni mindezt? 

- Ezt úgy mondta, anyám, mintha meg is kellene köszönnöm azt, hogy belerángatnak egy házasságba, amely ellen minden porcikám hevesen tiltakozik.

- Mert nem tanultad meg azt, hogy mi a fontos az életben! – kiáltott rá az anyja. – Nem tanultad meg azt, hogy csak egyetlen dolog van a világon: a pénz. Ez ural mindent, még téged is, tetőtől talpig. A pénz összeroppanthat, megölhet, de ugyanakkor fel is emel. Nem érdekelnek az ostoba filozófiáid a költői, egekig szárnyaló bugyuta szerelmekről. Nem érnek semmit. Múló és ostoba szeszély, amely túl erősen taglóz le, s túl hamar véget ér, de mire észbe kap az ember, már olyan dolgokat tett, amelyeket egész hátralévő életében bánni fog. Csak a pénz nem mulandó, csak a pénz örök. Te pedig hozzá fogsz menni évi huszonötezer fonthoz, még akkor is, ha egészen az oltárig kell ráncigáljalak!

Belle rémülten hátrahőkölt anyja kemény szavaitól. Sosem látta még ilyennek. Úgy tűnt, mintha megszállta volna valami, s ez a rettenetes dolog megállíthatatlanul tört felszínre. Szemei villogtak, hangja fojtogatóan tekeredett Belle nyaka köré.

- Mi köze van ennek mindehhez? Hiszen rengeteg pénzünk van!

Edgar Brightmore, aki eddig képtelen volt megszólalni, nagyot sóhajtott, s leroskadt egy fotelbe, majd kétségbeesetten az arcába temette a kezét.

- Mi az? Mi történt? Semmit sem értek!

- Maybelle, elgondolkodtál már azon, hogy mi vagy te valójában? Gyönyörű vagy, csinos, s mások számára valamilyen megmagyarázhatatlan okból érdekes is. De tudod mi vagy a számomra? Érték. Értékes vagy, Belle. Én pedig évi huszonötezer fontot kérek érted.

- El kell mondanunk neki – nyöszörögte Edgar, aki úgy festett, mint egy szűkölő kiskutya. – Mondd el, Florence, mondd el…

- Én intézzek el mindent helyetted? Gyávább férfit még sosem láttam! – hörögte Florence, majd elszánt tekintettel a lánya felé fordult. - Bizonyára emlékszel, mikor három éve apád befektetett egy vasútvonal építésébe. A legkevésbé sem tűnt kockázatosnak, szinte már az első perctől kezdve kézzel fogható volt a nyereség. Igen, az volt, egészen addig a pillanatig, amíg a hatóságok vizsgálatot nem rendeltek el, és ki nem derült, hogy törvényellenes ügyleteket bonyolítottak le a befektetett pénzzel. 

- De csak van egy kis félretett… - kezdte bátortalanul Belle, de anyja haragos szemvillanására elharapta a mondatot.

- Szerinted azok után, hogy az ország egyik legjobb nevelőnőjét fogadtuk melléd és Franciaországból hozatjuk a ruháidat azért, hogy a legfinomabb kelmékbe burkolhasd magad maradt még fölösleges pénzünk? Te is egy befektetés vagy Belle, és ideje, hogy kamatozz!

- Nem kérhetnénk kölcsön?

- Florence de Clare soha, senkitől nem kér semmit!

- Tőlem mégis azt várod, hogy fosszam meg magam a boldogságtól!

- Mi más vágya lehet egy ilyen buta kis csitrinek, minthogy előnyös házasságot kössön? Ne engem okolj, Maybelle! Apád eljátszotta minden vagyonunkat, és ha nem fizetünk a hónap végén, akkor elárverezik az egész birtokot! Nortfield drága földjét idegen ember fogja taposni! Ezt nem tűrhetem!

Belle képtelen volt megszólalni. Csak nézett anyja megszállott tekintetébe, és tehetetlennek érezte magát. Elvesztette az irányítást a tudata, s az élete felett. Egészen eddig a pillanatig fel sem fogta, hogy sosem volt szabad akarata, hogy mennyire függött mindig is az anyjától. Angyali arcvonásai egyszerre megkeményedtek, s ezalatt a néhány pillanat alatt örökre kiveszett belőle a gyermeki báj, a gyöngédség szelíd árnyéka, s nem maradt más, csak a szeme hideg, égszínkék csillogása.

- Miért pont Rayleigh? – kérdezte, de hangja már nem árult el semmiféle érzelmet. 

- Mr. Rayleigh valahogyan tudomást szerzett kínos anyagi helyzetünkről, s azonnal felajánlotta, hogy pénzt kölcsönöz nekünk. Természetesen elutasítottuk. A Brightmore család senkinek sem lesz a lekötelezettje! Másnap az ifjabb Mr. Rayleigh átlovagolt, és apádtól megkérte a kezedet. Nem voltunk abban a helyzetben, hogy elutasítsuk.

- És úgy gondolja, anyám, hogy így nem vagyunk senkinek lekötelezettjei?

- A kölcsönt még a legnagyobb diszkréció estén is egészen biztosan megneszelték volna. Ez pedig tökéletes megoldás mindkét család számára, hiszen mindenki nyer.

- Én vagyok az egyedüli, aki veszít – morogta keserűen Belle.

- Ha már neked nem volt annyi eszed, hogy megpróbáld elvetetni magad Cedric Rayleigh-vel, akkor nekem kellett elintéznem.

- Igazán köszönöm, anyám – felelte gúnyosan Belle.

- Nortfieldért, Belle, édes kislányom, Nortfieldért tedd meg! – Mr. Brightmore egyszerre a lánya elé térdepelt, s szívet tépő zokogásba kezdett. Könnyeivel öntözte Belle hófehér lábait, kezével ruhája szélét gyűrögette. – Nekem Nortfield az életem!

Belle riadtan nézett az apjára. Az apjára, akit olyan nagyon szeretett. Kedves volt neki, kedvesebb, mint bárki más a világon. Olyannak tűnt föl most előtte, mint egy szegény kisgyermek. Egy elesett, szegény kisgyermek, aki az egész világ fájdalmát hordozza a lelkében. Belle nem tudta nézni ezt a megrendítő látványt, lehullott apja mellé a földre, mindkét kezével átkarolta a nyakát, s az öreg, őszülő fejet mellére hajtotta. Bármit megtett volna azért, hogy újra mosolyogni lássa ezt a ráncokkal barázdált, szeretett arcot. Ó, csak a boldogság halvány árnyéka suhanna át rajta még egyszer! Egyetlenegyszer! 

Felpillantott Florence megvetést sugárzó alakjára, s pontosan tudta: azt, amit soha sem tenne meg az anyja kegyetlen, zsarnokoskodó szavainak, azt apja egyetlen könnycseppjéért önként és mosolyogva cselekedné. 

- Ne félj, édesapám – suttogta gyengéden, reszkető hangon. –Nortfieldet soha nem veszik el tőlünk. Soha!

5. fejezet

Mikor Belle belépett a díszes bálterembe, s minden szempár feléje fordult, bájosan elmosolyodott. Tudta, hogy ő a legszebb az egész estélyen, de azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy egyetlen önelégült pillantás megtörné a varázst, ezért próbált minél szerényebbnek és ártatlanabbnak mutatkozni. Nagy meglepetésére elsőként maga Cedric Rayleigh sietett az üdvözletükre. Belle ezt ekkor még a kötelező formalitásnak vélte.

- Mrs. Brightmore, Miss Brightmore – üdvözölte meghajlással Florence-t és Cahty-t, majd barátságosan kezet rázott Mr. Brightmore-ral. – Belle, ha szabad megjegyeznem, ismét maga a legragyogóbb csillag az égen.

Florence elégedett arckifejezést öltött fel, majd Cathy-vel, s férjével karöltve elvonult egy nagyobb társaság felé, ezzel arra kényszerítve Belle-t, hogy kettesben társalogjon Cedric-kel. 

A férfi hangjából áradó gúny, amellyel utolsó szavait kimondta, mélységesen sértették a lányt, ezért legszívesebben jól megcsapkodta volna a legyezőjével. Tudta, hogy Mr. Rayleigh szándékosan választott giccses szavakat, csak azért, hogy őt ingerelje.

- Igazán kedves, Mr. Rayleigh – felelte elbűvölően. Szilárdan élt benne az elhatározás, hogy nem hagyja magát kihozni a sodrából. – Ha szabad megjegyeznem, Ön pedig pontosan olyan közhelyes, mint mindig.

Cedric vidáman felnevetett, szemmel láthatólag az iménti szavak nem ejtettek komoly sebet az önbecsülésén.

- Örülök, hogy kölcsönösen értékeljük egymás legnemesebb tulajdonságait – felelte komolyan, de szeme játékosan csillogott.

- Úgy gondolja, hogy a szépségem a legértékesebb jellemvonásom? 

- Tudja, gondolkodtam azon, hogy ez, vagy csilingelő hangja, de az a véleményem, hogy jobban kedvelem, amikor éppen nem beszél, s nem vág sértéseket a fejemhez. Bár, így jobban megfontolva a dolgot, azt is roppantul élvezem. Keveseknek van akkora műveltsége, hogy ilyen választékosan tudjanak szidalmazni.

Bár Belle igyekezett megőrizni hidegvérét, a férfi gunyoros kijelentései arcába kergették a vért, s ezzel sikerült megszereznie az elképzelhető legnagyobb örömet Cedric számára.

- Alig várom már, hogy megismerjem bűbájos menyasszonyát, Mr. Rayleigh. Bizonyára igen elragadó, akaratgyenge és szánalmas teremtés lehet, vagy legalábbis súlyos betegségben szenvedhet, ha éppen magához köti hátralévő életét.

- Kérem, Miss Brightmore, Ön kezdi elvetni a sulykot! Ha bántani akar, hát tegye, de ne gúnyolja ki forró szerelmemet, s jegyesemet, aki igen közeli viszonyban áll Önnel. Vigyázzon, még megbánhatja oly gondosan megválogatott szavait!

- Igazán? – kérdezte Belle, s kíváncsian végignézett az összegyűlteken olyan arcot keresve, amely illik Mrs. Rayleigh szerepére. 

- Igazán – vigyorodott el Cedric. – Viszont bármennyire is sajnálom, hogy meg kell szakítanom az Önnel folytatott magasröptű, s igen szórakoztató beszélgetésemet, hív a kötelesség. Azért az első táncát tartsa fönn nekem, kérem! – vetette oda, majd hirtelen hátat fordított a lánynak, s elindult az ajtó felé.

Belle értetlenül nézett a férfi irányába, nem tudta mire vélni az előbbi jelenetet. Miért jött oda hozzá? Miért beszélt még a szokásosnál is arcátlanabbul? És miért kérte fel táncolni? Persze, hogy nem megy el vele! Inkább áruljon egész este petrezselymet, minthogy egyszer is Cedric Rayleigh-vel kelljen eljárnia a waltzert! Mielőtt azonban tovább gondolkodhatott volna a különös eseten, máris körbevették őt gavallérjai, Belle pedig egy újabb ragyogó mosolyt varázsolt az arcára, miközben a bókok áradatát hallgatta. Voltak köztük nyakatekert, túlságosan is ékesszóló beszédek, közhelyes mondatok, s egyszerű, de annál finomabb dicsértek.

- Miss Brightmore, azt hittem, már el sem jön, s kezdtem érezni a csalódás keserű ízét. De mikor belépett a terembe, csupán egyetlen gondolatom támadt: igen, megérte várni!

- Miss Brightmore, Ön most is gyönyörű, mint mindig. Néha már kezdtem azt hinni, hogy nem is földi lénnyel, hanem egy angyallal van dolgunk!

- Maybelle, meg kell mondanom, hogy képtelen vagyok levenni a szememet Önről, bár félek, hogy szépsége megvakít.

- Miss Brightmore, nagyon örülök, hogy eljött. Mit is kezdtünk volna a mi királynőnk nélkül?

Kedélyesen fogadott minden udvariaskodó semmit mondást, s lehetetlen volt észrevenni, hogy milyen erősen szabadulna már udvarlói gyűrűjéből. Bár általában mindennél nagyobb szórakozást jelentettek neki a játékos, kissé kacér szóváltások, amelyek egyszerre ígértek túl sokat, s őrjítően keveset, most képtelen volt bármire is összpontosítani. Valami ott bujkált a mellkasában, ami nem hagyta nyugodni. Baljós előérzete támadt, s mérhetetlen nagy erőfeszítésébe került az, hogy nyugodtnak, sőt vidámnak mutatkozzon. Mióta eljegyezték egymást Chase-szel, érezte, hogy valami történni fog. Valami, amiből semmi jó nem fog származni.

Éppen ezért nagyon megörült, mikor látta, hogy Tony Clifford közeledik felé. Végre igazi öröm ült ki az arcára, mikor üdvözölte barátját. Tony Bonnie bátyja volt, s mivel Belle Bonnie-val töltötte ideje legnagyobb részét, szükségszerűen a lány bátyjával is igen gyakran találkozott. Tony, Bonnie és Belle tulajdonképpen együtt nőttek fel, s Miss Brightmore nem egyszer gondolta úgy, hogy bármennyire is szereti barátnőjét, annak bátyjával talán még kellemesebben el tud beszélgetni. S bár ő kislányból nővé, Mr. Clifford pedig szeleburdi fiúcskából megnyerő külsejű férfivá érett, kapcsolatuk mindig megmaradt a jóleső, baráti mederben. 

- Üdvözlöm, Miss Brightmore – köszöntötte Tony játékosan komoly hangon Belle-t. – Szeretné, hogy én is elmondjam azt, ami oly nyilvánvaló? Keressek néhány szép és kacifántos bókot? De adjon nekem egy kis időt, hiszen ha nem elég giccsesen bonyolult, akkor egy fabatkát sem ér!

Belle vidáman felnevetett, majd odanyújtotta a kezét Tonynak, s elindultak egy kisebb társaság felé.

- Már alig vártam, hogy elszabaduljak – sóhajtotta Belle. – Éppen jókor jöttél,  nem hiszem, hogy sokáig bírtam volna. Te vagy a megmentőm.

- Igazán? – kérdezte élnék kíváncsisággal a hangjában Tony. – És mi a jutalmam?

- Neked adom az első táncom. 

- Micsoda megtiszteltetés!

- Belle, csakhogy végre itt vagy! – szakította félbe beszélgetésüket Bonnie. – Tony, kérlek, hagyj magunkra minket, valami komoly dologról kell tárgyalnunk!

- Meg vagyok róla győződve, hogy roppant fontos és a legkevésbé sincs köze Rayleigh eljegyzéséhez, ugye? – kacsintott Tony, majd csatlakozott egy csak férfiakból álló csoporthoz.

- Te is hallottad a hírt? – kérdezte megdöbbenve Belle. Hogy lehet az, hogy rajta kívül mindenki előre tudott erről a fontos eseményről?

- Természetesen, hiszen ez tartja izgalomban az egész várost! Pont az én fülembe ne jutott volna el? Egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy ki lehet a menyasszony! Talán Essexből hozta, vagy még messzebbről. Nem ismerek egyetlen olyan darlingtoni lányt sem, aki illene hozzá.

Belle túlságosan is jól ismerte barátnőjét ahhoz, hogy ne érezze ki a hangjából áradó keserűséget. Jól tudta, Bonnie kezét-lábát törné, hogy elvetesse magát Cedric Rayleigh-vel. Meg is lett volna rá a lehetősége, hiszen szép volt, majdnem annyi gavallér rajongta körbe, mint Belle-t; élettel teli, játékos, s vidám kedélyű lánynak mondhatta magát, aki előszeretettel kacérkodott minden szembe jövő, pénzes férfivel, de szemmel láthatólag ezt Mr. Rayleigh vagy nem vette észre, vagy nem értékelte túlságosan sokra. Bonnie viszont szentül elhatározta, hogy felhívja magára a férfi figyelmét, s eléri, hogy belészeressen, bármilyen eszközhöz is kell folyamodnia.

- Bizonyára kevéssé értelmes lány lehet – jegyezte meg Belle. 

- Szerinted ostoba dolog hozzámenni egy csinos és gazdag úriemberhez? 

- Igen, az, hogyha nem igazak az érzelmek.

- Te és a romantikus filozófiád! – legyintett Bonnie. – A szerelem már idejétmúlt, csak a könyvekben létezik. Jó házasságot vagyonnal lehet kötni.

- Én komolyan gondolom, Bonnie. Nem tudnék hozzámenni olyasvalakihez, akit nem szeretek. Márpedig nem is tudok lehetetlenebb dolgot kigondolni, mintsem, hogy bármiféle gyengéd érzelmet tápláljak Cedric Rayleigh iránt.

- Szerintem az egész roppant egyszerű. Ha nem tudsz belészeretni, hát imádd a pénzét!

Mindketten jót kacagtak ezen, majd élénk társalgásba merültek barátnőikkel, s mint ahogyan lenni szokott, ez a beszélgetés inkább volt szórakoztató és nevetésre ingerlő, mintsem mélyenszántó vagy magasröptű. Sorra kerültek mindazok a csacskaságok, amelyek körül a fiatal lányok gondolatai forogtak, s nem győzték félbeszakítani a másikat egy-egy együgyű, de igencsak mulatságos megjegyzéssel.

- Borzasztóan megfájdult a fejem – fordult oda Florence némi mesterkéltséggel a hangjában idősebbik lányához. – Kérlek, kérj nekem valamiféle gyógyszert, különben kénytelenek leszünk máris hazaindulni, az pedig nem lenne illendő.

Belle meglepetten nézett vissza anyjára, aki még soha életében nem volt beteg, legalábbis a világ minden kincsiért sem tette volna szóvá. Ráadásul, pontosan tudta, hogy nincs az a megrendítő körülmény, amiért Florence kihagyna egy ilyen estélyt, ahol újra mások alá dörgölheti fennkölt előkelőségét.

- De anyám, azt hiszem, most jelentik be a jegyességet, már csak percek kérdése! Alig várom már, hogy nevethessek egy jót az újdonsült páron.

- Belle, menj gyógyszerért – utasította Florence ellentmondást nem tűrő hangon.

- Majd Cathy elmegy!

- Belle! – sziszegte Florence, s erre a veszélyesen csendes utasításra már nem mert nemet mondani. 

Nagyot sóhajtva felállt, átvágott a termen, majd az előszobába érve próbált keresni valakit, aki segíthet neki, de persze ilyenkor minden szolgáló a konyhában sürög-forog, ő pedig be nem teszi arra a zsíros, mocskos helyre a lábát! Már éppen feladta a keresgélést, s indult volna vissza a bálterembe, mikor nagy meglepetésére Cedric  lépett elő az egyik szobából, s mikor meglátta őt, arcára szokatlan bizonytalanság ült ki. De ez is csak egy pillanat erejéig tartott, s a következő percben már ismét a határozottság gunyoros maszkját öltötte magára.

- Talán eltévedt, Miss Brightmore?

Belle egy darabig fontolgatta, hogy szóba hozza anyja fejfájását és az orvosságot, de elborzadt a gondolattól, hogy bármit is kérjen ettől a férfitól. Nem, abból aztán nem eszik! Inkább öregedik meg vénkisasszonyként harminc macskával, minthogy kérésre nyíljon a szája Cedric Rayleigh előtt!

- Úgy látom, nincs éppen társalkodó kedvében. Nos, ez esetben hadd kísérjem vissza a bálterembe, igazán nem lenne illendő, ha mások is megneszelnék, hogy kiszökött csak azért, hogy velem találkozzon!

- Maga a leglehetetlenebb férfi, akit csak ismerek! – felelte Belle, s szinte fuldoklott a méregtől. Mégis hogyan sikerül ilyen hamar ennyire felbosszantania? Hiszen százszor, sőt ezerszer is megfogadta már, hogy nem hagyja magát kihozni a sodrából, de ez a fennhéjázó arcátlanság egyszerűen mindennél jobban ingerli. Még hogy azért szökött ki, hogy vele találkozzon! Mintha nem látná így is túl sokat azt a pöffeszkedő képét!– Biztosíthatom, hogy soha nem fogja megélni azt a pillanatot, mikor én maga után futok.

- Ez igencsak szíven ütött- válaszolta tettetett megbántottsággal a hangjában Mr. Rayleigh. – De legalább legyen annyi vigasztalásom, hogy belém karol.

Mielőtt Belle bármit is mondhatott volna, azt vette észre, hogy Mr. Rayleigh oldalán vonul a terem felé.

- Nem kéne most a menyasszonyával lennie, Mr. Rayleigh? – kérdezte kissé csípősen Belle, s angyalian elmosolyodott, mintha csupa jóindulatból szövődő társalgást kezdeményezne.

- Úgy vélem, jelenleg ő is roppant jól szórakozik.

- Igazán? Alig várom már, hogy megismerjem. Remélem, nem maradok le semmiről. Higgye el, elsőként fogok gratulálni.

Cedric válasz helyett benyitott a bálterembe, s bevezette Belle-t. A lány legnagyobb meglepetésére a teremben elhalt az izgatott zsibongás, elillant a várakozás fülledt, fojtogató köde, s mindez a megdöbbenés elképesztő súlyának adta át a helyét. Minden szempár Belle-re és az ifjabb Mr. Rayleigh-re szegeződött, egészen érthetetlenül. A pillanatnyi néma csend után viszont tapsvihar tört ki, s az egész társaságon az ujjongás hulláma futott végig.

Belle akárhogyan erőltette a fejecskéjét, nem talált kielégítő, s mindent tisztázó magyarázatot. Értetlenül nézett a férfire, aki csak szemtelenül somolygott mellette, majd halkan odasúgta a fülébe:

- Nyugodjon meg, nem fog lemaradni semmiről, Miss Brightmore. Vagy jobban szeretné, ha ezentúl Mrs. Rayleigh-nek szólítanám?

4. fejezet

Belle álmodozva nézte a könnyed tavaszi estét a hintó ablakán keresztül. Egy olyan ember, aki nem ismerte a lány természetének és jellemének legapróbb részleteit, nyugodtnak, már-már közönyösnek találhatta arckifejezését, pedig belül az a leghevesebb csatákat vívta önmagával. Az anyja és húga kissé feszélyezett modorban beszélgettek egymással, csakúgy, mint máskor, de ez egyszer Belle semmiféle késztetést nem érzett, hogy kiszakadjon saját kis világából, s áthidalja a hatalmas űrt, amely családtagjai között tátongott, s ez másnak is feltűnt.

- Szokatlanul szótlan vagy ma, Belle - jegyezte meg Florence. – Remélem nem áll szándékodban egész este olyan arcot vágni, mint aki megivott egy jókora adag citromlevet.

- Igaz, anyám, hogy a citromlétől fehérebb lesz a bőrünk? – kapott a szón Cathy, s megörült, hogy végre fel tud vonultatni egy olyan témát, amely szóra bírhatja az anyját. Igazság szerint Cathy nagyon szerette Florence-t, bármennyire is mellőzve volt általa. Felnézett rá, ugyanakkor rettegett tőle, ő volt számára a nagyvilági úrinők mintaképe. Szinte kényszeredetten keresett minden tevékenységet, amellyel a kedvére tehet, de ha jót cselekedett, az magától értetődött, viszont, ha félresiklott valami a kezében, akkor keményen pálcát törtek felette. Florence pedig igen kevéssé méltányolta kisebbik lánya törekvéseit, mivel annak minden mozdulata mérhetetlen erőlködésből fakadt. - Charlotte Calvert egész héten citromlevet ivott, sőt, még krétát is evett azért, hogy eltűnjön az a furcsa, szürkés árnyalat az arcáról!

- Charlotte Calvert mindig is hihetetlenül ostoba volt. Jobban tennéd, ha nem barátkoznál vele – felelte lesújtóan Florence. – Azt hittem, sikerült megtanítanom arra, hogy jól kell megválogatnod, kikkel kerülsz közeli kapcsolatba. Charlotte társasága korántsem építő, szeretném, ha kevesebbet látogatnád.

- Igen anyám, teljesen igazad van – bólogatott mohón Cathy, bár a szívében enyhe mardosást érzett, amiért legjobb barátnője ily lekicsinylő minősítésben részesült. – Én sem kívánok vele több időt tölteni, hiszen a vak is látja, milyen mély a tudatlansága. Bár, néha igazán érdekes híreket hoz, fogalmam sincs, honnan szedheti őket! – itt várt egy pillanatot, megállt a beszédben, hátha nővére vagy anyja kap a szón, s elkezdik buzgón faggatni. Mivel azonban egyik sem mutatott különösebben nagy érdeklődést, folytatta. – Azt hallotta, hogy titokban eljegyzés történt a városban, s hogy ezt a nagy eseményt éppen a ma esti bálon jelentik be!

Belle felkapta a fejét az eljegyzés szóra, s érezte, hogy lángba borul az arca. Róla van szó? De mégis honnan tudhatná bárki is? „Bizonyára csak beképzelem” – nyugtatgatta magát.

- Éppen ezért nem kéne vele barátkoznod! – vágta rá gyorsan. – Charlotte egyfolytában összevissza beszél, nem lehet tudni, hogy mondanivalójának hol az eleje, és hol a vége. Ez is csak egy együgyű szóbeszéd, melyet az unalom hihetetlenül hatalmas ereje szült. Arról már bizonyosan tudnék, hogyha bármelyik korunkbeli lány házasságra szándékozna adni a fejét, hiszen mindenkivel közeli kapcsolatot ápolok, akivel csak érdemes, a többiek pedig minket nem érdekelhetnek.

Cathy szégyenkezve lesütötte a szemét, már bánta, hogy ilyen butaság szaladt ki a száján, s megfogadta, hogy soha többet nem hisz barátnője szavában.

- Bár általában egyetértek azzal, hogy Charlotte szavaiban annyi igazságtartalom sincs, mint a legnagyobb hazugságban, most az egyszer valamilyen csodálatos véletlen folytán sikerült jó értesüléseket szereznie – közölte hűvösen Florence, s tudta, hogy hideg hangvételével még inkább felkelti a két lány érdeklődését. – Mr. Rayleigh nem is olyan sokára megosztja hatalmas birtokait szíve választottjával.

Mrs. Brightmore szavai megtették a hatásukat. Még Belle is hajlandó volt félretenni saját szövevényes szerelmi életét, s minden erejével azon volt, hogy kiszedje anyjából a titkos jegyespár személyét, de kísérletei kudarcba fulladtak, anyja csak mindent tudóan somolygott maga elé. Cathy és Belle felváltva rohamozták meg a kérdésekkel, könyörögtek, ígérgettek, alkudoztak, de Florence-t csak nem sikerült szóra bírni.

- Mindenesetre, minden részvétem a szegény lányé – mondta végül Belle. – Igazán sajnálatraméltó teremtés lehet az, aki kénytelen hozzámenni egy ilyen férfihoz.

- Túl szigorúan ítéled meg – felelte komolyan az anyja, s hangulatában most először érződött néminemű változás. Már nem volt olyan érdektelen az arca, hangszínéből pedig enyhe meglepettség érződött ki. – Mr. Rayleigh nagyon csinos férfi, s mindemellett hatalmas vagyon örököse, befolyása az ország minden területére kiterjed, ami ugyancsak nem utolsó szempont.

- Rayleigh a legfölényesebb, legpöffeszkedőbb, legkorlátoltabb ember, akit csak ismerek! Nem létezik számára csak saját büszke és öntelt alakja. Kevély arroganciával, lenézően tekint mindenkire, s a hangjából érződő udvariaskodó gúnnyal porig aláz bárkit, aki az útjába kerül! Úgy viselkedik, mintha legalább a nagyságos király lenne, a többiek pedig a bugyuta alattvalói! Pokoli gőg lángol minden pillantásában, minden szavában, minden mozdulatában. Nem, anyám, Mr. Rayleigh-t a hatalmas vagyona sem mentheti meg szememben, sőt, még inkább értékét veszti, ha ugyan maradt még mit veszítenie.  – Belle olyan hevesen beszélt, hogy arca teljesen kivörösödött, szemei pedig parázslottak az izgatottságtól. – Bizonyosan állíthatom, hogy egyetlen férfi van a világon, akit soha nem tudnék szeretni. Ez a férfi pedig Cedric Rayleigh.

Florence-t meglepte a lányából áradó féktelen indulat, s nem tudta mással magyarázni, minthogy Belle akarata ellenére is mély érzéseket táplál Mr. Rayleigh iránt, s ezt tiltakozással próbálja palástolni. Elmosolyodott a gondolatra, s már előre örült, hogy minden pontosan úgy alakult, ahogyan megtervezte.  Hiába, Florence Brightmore-nál senki sem tudta jobban manipulálni az embereket. Kényére-kedvére rángatta őket dróton, mint holmi marionett bábukat, s mindezt bámulatosan észrevétlenül.

- Igen keményen ítélsz, Maybelle – felelte. – Mr. Rayleigh talpig úriember, s ha még egy kicsit kevély is lenne, igencsak meg lenne rá az oka, sőt, az lenne a valóban különös, hogyha mindaz a hatalmas befolyás, amellyel rendelkezik, szerény természettel párosulna. A gyenge, becsvágy nélküli emberek soha sem érnek el semmit.

- Igazad van anyám – válaszolta komoran Belle. – Éppen ezért megérteném, ha az apja dicsekedne, s döngölné a földbe mások büszkeségét. Bár ez sem lenne szép, legalább valamelyest érhető. De nem, az idős Mr. Rayleigh-nek bár tekintélyt parancsoló külseje van, modora a legkellemesebb. A fia az apja jelleméből sajnos nem kapott mást ajándékul, csak egy adag öntelt büszkeséget, jóval többet, mint amennyi még elviselhető lenne. Cedric Rayleigh még nem ért el semmit, amivel kérkedhetne, csupán annyit, hogy jó helyre született.

- Ez nem igaz! – kiáltott fel Cathy, mert mindennél jobban szeretett volna bekapcsolódni a szóváltásba, s kihasználta a pillanatnyilag beállt szünetet. – Mr. Rayleigh éppen most fejezte be az egyetemet! Igazán művelt ember.

- Az az ember nem művelt, aki tudását kicsinyeskedésre használja fel – vágta rá már-már gorombán Belle.

- Igen, pontosan ezt akartam mondani én is… - nyekeregte Cathy, majd visszahúzódott saját kis burkába, s innentől ismét csak hallgatta a beszélgetést.

- Mindenestre meglep, hogy így vélekedsz arról a fiatalemberről, aki minden darlingtoni hajadon méltó célpontja – szólalt meg Florence, s ajkán megjelent egy halvány mosoly, amelyet idősebbik lánya nem tudott hová tenni.

- Mert a darlingtoni lányok nagy része még az orráig se lát.

- Remélem, ez estére félreteszed az ellenszenved, s megpróbálsz úgy viselkedni, ahogyan egy úri hölgyhöz illik, bármi történjék is. Ne kelljen benned csalódnom – Florence hangja keményen csengett, s Belle felkapta a fejét a parancsolgató szavakra. Egészen meghökkentette a hirtelen hangnemváltás, de már nem volt ideje töprengeni rajta, mert a kocsi megállt Raylegh-ék birtoka előtt.  Fellélegzett, ahogy megérezte a friss levegőt.  Örült, hogy véget ért az előbbi kellemetlen beszélgetés, hiszen semmi sincs, ami úgy fel tudná bosszantani, mint az a fölényeskedő Cedric Rayleigh!

3. fejezet

Belle-en egész délelőtt mámoros kábultság uralkodott, nem is emlékezett arra, hogyan került egyik helyről a másikra. Képtelen volt felidézni a pergő szóváltásokat, anyja fárasztó intelmeit, húga halkan elcsipogott bizonytalankodásait. Reflexszerűen tette a dolgát, hagyta, hogy sodorják őt mindenfelé, s bízott abban, hogy a helyes irányba halad. Egyedül arra a titokra gondolt, amely minden porcikáját átjárta. Félt attól, hogy túl sokat fecseg értelmetlenül, hogy észreveszik szétszórtságát, egy elejtett mondatfoszlánnyal lerántja a leplet saját magáról. Már hozzászokott a rejtegetéshez, de ilyen, ennyire csodálatos titok még sosem volt a birtokában, s mindennél jobban vágyott arra, hogy szétkürtölje az egész világnak. De nem lehetett, magában kellett tartania, még ha mindez a legnagyobb erőfeszítéseket is követelte meg a részéről. Fejében újra és újra lejátszotta az eljegyzés pillanatait, az elsuttogott szerelmes szavakat, amelyek szemérmes pírt csaltak hófehér arcára. Édes, gyötrelmes titka beleivódott minden mozdulatába.

Maga sem tudta, hogyan telt a nap nagy része, de egyszer csak arra ébredt, hogy körülötte mindenki sürög-forog, s próbálják minél vékonyabbra befűzni a derekát.

- Miss Brightmore, nem szeretne mégiscsak enni valamit? – kérdezte Dolly, Belle komornája.

- Egy falat sem menne le a torkomon.

- A végén még elájul! Egész nap nem evett semmit!

Belle csak legyintett, s igyekezett minél jobban behúzni hasát, s minél kevesebb levegőt venni. Nekitámaszkodott öltözőasztalának, aprócska kezei kifehéredtek, olyan erősen kapaszkodott, hogy meg tudjon állni a lábán.

- Így elég szoros?

- Húzd még meg egy kicsit – felelte Belle, de hangja leginkább fojtott nyöszörgésnek hangzott.

- Már így is tizenhét inch, kisasszony.

- Húzd meg még egy kicsit – ismételte meg Belle már nyomatékosabban. Gyönyörű, őrjítően gyönyörű akart lenni a bálon. Úgy érezte, mintha ezt az estélyt csak neki rendezték volna, ez a saját diadalmenete, az eljegyzési bálja. Muszáj volt tökéletesnek lennie.

Dolly nagy nehezen tovább húzta a fűzőt, Belle pedig azt hitte, hogy a következő pillanatban elájul, de elég volt pár másodperc, hogy megszokja a szokatlanul erős, béklyószerű szorítást.

- Tizenhat inch, kisasszony, ennél jobban képtelenség befűzni – jelentette ki Dolly. – Nem is szükséges, így is az Öné lesz a legvékonyabb derék.

- Ebben biztos vagyok – mosolygott kissé önelégülten Belle. Ma nincs helye az álszerénységnek, ma királynő lesz.

Mikor később megszemlélte magát hatalmas tükrében, kénytelen volt elégedetten elmosolyodni. Tökéletes volt. Az aprócska virágokkal díszített kék muszlinruha kiemelte valószínűtlenül vékony alkatát.  Az egész benyomás fiatalos és elegáns volt: sokat sejtetett, s még többet ígért. Égszínkék szemei még tüzesebben csillogtak, arca még rózsásabb volt a megszokottnál. Játékosan illegette magát a tükör előtt, s nevetve körbefordult. Hiába mondta Nash néni, hogy ne legyen olyan hiú, ő igazán nem tehet arról, hogy ilyen gyönyörű!

Dolly nagyot sóhajtva, kissé irigykedve nézte úrnőjét, s azt kívánta, bár jutott volna mindabból a jóból neki is egy kicsike, amelyben annak része volt. Dolly hétéves korában került a családhoz, mint Nash néni gyámleánya. Akkoriban még együtt játszott a kisasszonyokkal, de mihelyst munkára lehetett fogni, a felhőtlen gyermekéveknek vége szakadt. Azóta pedig, hogy az öreg dadus, aki anyja helyet anyja volt, meghalt, ő segédkezett Belle minden dolgában. Bár gyerekként a legnagyobb jóindulattal sem mondhatták ígéretes teremtésnek, sőt, a legtöbben igen csúnyácskának találták, Dolly az évek során egy egyszerű, de kellemes arcú lánnyá cseperedett. Igaz szíve, s segítő keze miatt mindenhol megbecsülésre talált. Azt gondolta, hogyha csak egy kicsit is előkelőbb lenne a társadalmi helyzete, igen jó partira tehetne szert, ezért is vágyott annyira Belle életének egy aprócska szeletére. Sajnos azonban be kellett érnie a szolgálóleány szerepével, s ő egyetlen zokszó nélkül csinált meg mindent, amire utasították. Belle mindig kedves és jó volt hozzá, gyakran elkapta a lány egy-egy vágyódó pillantását, mikor ő maga szép, külföldről hozott holmikat kapott szüleitől vagy gavallérjaitól. Talán a gyerekkori emlékek tiszteletére, sokszor ajándékozta meg Dollyt ruhákkal, övekkel, egyéb csecsebecsékkel, amelyek már egy úrilány számára kimentek a divatból, de egy egyszerű szolgálónak a legbecsesebb viselet lehet.

Dollynak nagyon furcsa volt meghajolnia, végtelen hálát és tiszteletet mutatni azelőtt, akivel gyermekkorában együtt futkosott. Különösen éles váltás volt ez egy árva kislánynak, s bár Belle soha, egy szóval sem említette a köztük kialakult rangkülönbséget, ő már nem tudott megnyílni egykori játszótársának, s jóformán teljesen bezárkózott. „Nem szabad összekuszálni a munkát a baráti kapcsolatokkal. A keletkezett csomót nem lehet kibogozni, s csak te járnál rosszul, édesem.” Nash néni tanítása vészharangként csengett a fülében, s szinte észrevétlenül alakult át csacsogó lánykából alázatos szolgálóvá.

- Nos, mit gondolsz, Dolly? – kérdezte Belle izgatottan, de hangjából kiérződött, hogy aligha van szüksége a válaszra.

- Igazán nagyon szép, kisasszony – felelte az csendesen.

- Ejnye, Dolly, igazán megdicsérhetnél rendesen is! – nevetett Belle, s ismét körbepördült a tükör előtt. – Szerinted voltam már valaha ilyen szép?

- Nem, kisasszony, még sosem.

- Látom, nem vagy túl jó kedvedben. Semmi baj, ha jól sikerül az estém, akkor megkapod azt a kis kalapot, amit még tavaly kaptam karácsonyra. Már lehetetlen viselnem, teljesen kiment a divatból.

Belle hanghordozása szándékán kívül volt gőgös. Csupán a jóérzés vezérelte, s az, hogy tegyen valamit régi barátnője boldogságáért, mégis furcsán félresiklott mondanivalója. Dolly nem válaszolt semmit. Emlékezett a csodálatosan szép kalapra, amelyet alig vettek fel egyszer-kétszer, s amiért az ő szíve úgy sóvárgott egykoron. Most valamiért úgy érezte, hogy inkább venné fel saját ütött-kopott szőtteseit, mintsem, hogy alamizsnán „éljen”, s néha-néha odavessenek neki egy lerágott csontot.

- Ne haragudj, Dolly – kapott észbe Belle. – Nem akartalak megbántani, igazán rosszul esik, hogy mégis sikerült. Kérlek, ne hidd, hogy nem értékellek, vagy nem szeretlek eléggé.

- Nem kell bocsánatot kérnie, kisasszony – válaszolta Dolly, s hangjából különös büszkeség sugárzott. – Mindig jó volt hozzám, sosem hinném azt, hogy önszántából sért meg.

- Tehát csakugyan szerencsétlenül fejeztem ki magam – sóhajtotta Belle, s leginkább egy kislányra hasonlított, akit rajta kaptak, hogy rosszat csinált.

A szolgálólány tekintete megenyhült, s már korántsem érezte akkora bűnnek úrnője lekezelő modorát.

- Nem is érdemel több szót az eset – felelte végül.

- Belle, elkészültél már? – kiáltott föl Mrs. Brightmore, s minden szavából sütött a türelmetlenség.

- Kívánj szerencsét– súgta még oda gyorsan Belle, s már indult is lefelé a lépcsőn.

Dollynak fogalma sem volt róla, hogy Miss Brightmore miért viselkedett olyan különösen egész délelőtt. Olyan volt, mint egy bolondos csodabogár. Érezte, hogy készül valami, de akárhogyan is törte a fejét, nem tudott rájönni, hogy micsoda.

Már éppen becsukni készült Belle szobájának az ajtaját, mikor meglátta a piros szalaggal díszített csinos kis kalapot az ágy szélére dobva. Lopva körülnézett a folyosón, hogy jön-e arra valaki, majd visszabújt a szobába. Olyan volt neki ez az egész ház, mint egy hatalmas, varázslatos palota királlyal, királynővel, hercegkisasszonyokkal, s egészen biztos volt benne, hogy a kastély legmágikusabb szobája csakis Bellé lehet. Hiszen annyi csodálatos dolog volt itt! A legfinomabb selymek, a legszínesebb szalagok, a legragyogóbb ékszerek, és mennyi, mennyi apró csecsebecse! Igen, bizonyára ez lenne a palota kincstára.

Dolly álmodozón sóhajtott, s a kezébe vette a kalapot, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a fejére tette, s megnézte magát a tükörben. Ha arcának nem lenne egy kis barnás árnyalata, s nem tarkítanák szeplők, ebben a kalapban egészen úgy nézne ki, mint egy elég csinos úri kisasszony. Felnevetett a csacska gondoltra, s elkezdte magát illegetni, ahogyan azt szerinte a dámák teszik. Szórakozottságában hamar túlzásba esett, a táncolás közben összeakadtak lábai, s felborította az ágy mellett álló kis szekrénykét, amelyből azonnal a földre ömlött minden féltve őrzött tartalom. Dolly meg sem nyikkant, szélsebesen próbálta összeszedegetni Belle értékeit, de minél jobban igyekezett, annál ügyetlenebb volt. Némán szitkozódott, s mikor már harmadjára ejtett ki a kezéből egy talán túlságosan is sokat megélt verseskötet, mérgében belerúgott, mire abból egy nagy köteg levél hullott ki, s terült szét a padlón.

Dolly kíváncsiságát akaratlanul is felkeltette a levélhalom, s minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy bele ne olvasson valamennyibe. „Mégiscsak illetlen dolog volna!” – gondolta. – „Semmi jogom ahhoz, hogy más háza táján szimatoljak. Mennyi bajt hoznék ezzel magamra! Bizonyára elbocsátanának, és ezek után sehova sem vennének fel. Belle teljesen kifordulna magából. Viszont… amiről nem tud, az nem fájhat neki.” Már kezében volt egy vastag boríték, de nagy sóhajjal szépen visszatette a könyvecskébe. „Nem, ezt nem szabad. Mit szólna ehhez Nash néni? De… talán egy pillantást mégiscsak vethetek az egyikre…” Ekkor azonban megreccsent a lépcső, Dolly összerezzent, mint azok az emberek, akik tudják, hogy nem helyénvaló dolgot művelnek. Sebtében becsukta a kötetet, s visszadobta a fiókba, de még volt annyi ideje, hogy rápillantson az egyik levél búcsúszavaira.

„Szeretlek. Minden nappal jobban és jobban.

Ölel és csókol, százszor is,

Chase”

2. fejezet

1852 első igazán nagyszabású bálját márciusban rendezték. Egész Darlington az esemény körül forgott, másról sem lehetett hallani, csak pompázatos termekről, ínycsiklandó ételekről, finom kelmékről és vékony csipkéről. A fiatal lányoknak, csakúgy, mint minden bál előtt, hatalmas gondjaik támadtak. Hogyan tűzzék fel a hajukat? Kinek ígérjék oda táncaikat? S ami a legfőbb, az esemény előtt napokig koplaltak, hogy fűzőjük a lehető legvékonyabb derekat ölelje körül.

Egy ilyen estély mindig rengeteg hasznot hoz a városnak, hiszen ki menne el bálba új ruha nélkül? Ki ne varratna újabb és újabb fodrokat, hogy alakja minél csinosabbnak tűnjön? Így hát a Rayleigh család bálja kielégítette a város minden igényét, mind társalgási, mind pénzköltési és kereseti szempontból. Gondoskodott róla, hogy a varrók, szabók, cipészek ne unatkozzanak, s kiváló beszédtémának bizonyult mindenféle társadalmi réteg körében. Az idős férfiak előre örültek, hogy ismét megvitathatják egymással százszor is elismételt politikai, vallási és közéleti tételeiket, az asszonyok azon fáradoztak, hogy az ő gyermekük vonja magára a legtöbb csodáló szemet, s alig várták, hogy rosszmájúan becsméreljék azokat, akik különbnek mutatkoznak; míg a fiatal lánykák nem győztek eleget suttogni maguk között kiszemeltjeikről, ujjaikon számolgatták gavallérjaikat, s felcsillant bennük a remény, hogy talán most férjet szerezhetnek.

Darlington egyik legelőkelőbb birtokán, Nortfielden is hetek óta csak erről lehetett hallani. A szolgák a bálról pusmogtak, találgatták, mit vesznek fel a kisasszonyok, hogy Edgar úr vajon mennyire önt fel a garatra, s hogy az asszonyság milyen kemény büntetést mér majd rá az elfogyasztott brandy mennyisége miatt. Gyakori eset volt ugyanis, hogy Mr. Brightmore jóval többet ivott a kelleténél, s evégett jó esetben kénytelen volt az egyik vendégszobába szorulni, de előfordult olyan is, hogy szégyenszemre az istállóból került elő. Ezek az estetek nem kis derültséget keltettek a ház népének szemében, de mivel mindannyian szerették és becsülték az urukat, kilengéseit hamar elfeledték, s bőszen pocskondiázták az asszonyságot, amiért nem képes megérteni, hogy egy férfi szervezetének szüksége van az italra, s ha egyszer Edgar úr kiszáradt, valamivel csak csillapítania kell szomjúságát! A másik dolog pedig az, hogy Mrs. Brightmore sem vette meg az italt, s néha ugyancsak megszalad a keze egy-egy pohár borocska kitöltésénél, s ennek másnap igencsak megitta a levét mindenki, aki a szeme elé került.

Belle nem igazán érette a nagy felhajtást, s a házon eluralkodó feszült, várakozással teli izgalmat, hiszen számára ez is csak egy újabb este volt, amelyen tündökölhet. Bár szülei többször is utaltak egy izgalmas bejelentésre, egy igazán nagy jelentőségű eseményre, amelynek teljes valójára csak a bál estéjén fog fény derülni, Belle nem törődött az elejtett célzásokkal, egészen más töltötte ki idejét, s szívét.

Nagyot sóhajtott, s gyengéden megfogta a vele szemben ülő férfi kezét.

- Semmi okod a félelemre – mondta lágyan.

- Igazán úgy gondolod? – felelte neheztelve a férfi, s akkorát fújtatott, hogy kissé hosszú szőke haja meglebbent a homlokán. Belle elmosolyodott, s kisimította a kósza tincset az arcából.

- Igazán. Tudod, hogyan érzek – suttogta, s szégyenlősen lesütötte a szemét.

- Belle, te gyönyörű vagy és gazdag. Bárkit megkaphatsz – ellenkezett a férfi. – Nem vagyok hozzád való. Minden nap egyre jobban és jobban rettegek attól, hogy találsz valakit. Valakit, aki tökéletesen beleilleszkedik a világodba.

- És már meg is találtam az illetőt.

A férfi arca azonnal megkeményedett, s bár igyekezett palástolni féltékenységét, egy apró ránc a homlokán elárulta érzelmeit. Belle alig tudta elfojtani mosolyát.

- Rád gondoltam. Hát nem teljesen nyilvánvaló?

- Belle, te még mindig nem érzed a különbséget közöttük. Az óriási szakadékot, ami felé zuhanunk. Ez nem mehet így tovább, meg kell értened.

Belle-ben hirtelen a kirakós szavai éles képpé álltak össze, s azt kívánta, bárcsak ne értené, miről beszél a férfi. Zuhannak, és ennek véget kell vetni. 

- El akarsz hagyni?

A férfi ahelyett, hogy azonnal válaszolt volna, a karjaiba kapta a lányt, erősen magához szorította, s lágy csókot lehelt a homlokára.

- Hogy gondolhatsz ilyet? – kérdezte kissé megrovón.  – Még mindig nem érted, hogy mennyire szeretlek? Már csak önző okokból sem hagynálak el – folytatta nevetve a férfi. – Képtelen lennék lemondani rólad – tette hozzá komolyabb hangnemre váltva.

Belle már annyi romantikus regényt olvasott, annyi méztől csöpögő szerelmes történetet, most mégsem jutottak eszébe a megfelelő szavak. Hiába kutatott a fejében valami ideillő válasz után, ami kellőképpen kifejezi érzelmeit, nem talált semmit, ami ne lenne túl kevés. Végül a férfi mellkasára hajtotta a fejét, s nagyot sóhajtott.

- Muszáj elmenned? – kérdezte a férfi. – Nem mondhatnád azt, hogy beteg vagy?

- Ez egyszerűen nem így működik.

- Akkor hogy működik?

- Nekem ott kell lennem – jelentette ki határozottan Belle. – És valójában szeretnék is elmenni.

- Persze, hiszen te vagy a királynő, akit körberajonganak – morogta a férfi. – Gondoltál már arra, hogy milyen érzés ez nekem? El kell viselnem, hogy az a sok piperkőc egyfolytában hajbókol előtted, te pedig bájosan mosolyogsz rájuk, s egy pillanatig elhiszik, hogy ők a legboldogabb férfiak a világon. Mi lesz, hogyha ez a pillanat ezúttal egy kicsit tovább fog tartani?

- Feleslegesen aggódsz – felelte Belle, mire a férfi mogorván elhúzta a száját. – Milyen biztosítékot szeretnél?

A férfi szeme játékosan megcsillant, majd néhány percig a gondolataiba mélyedt.

- Azt hiszem, pontosan tudom, mire van szükségem – jelentette ki végül, s arcára különös izgalom ült ki.

- Mégpedig? – kíváncsiskodott Belle, s úgy helyezkedett a férfi ölében, hogy a szemébe tudjon nézni.

- Gyere hozzám feleségül.

Belle szívét egyszerre százféle érzelem rohamozta meg: hitetlenkedés, öröm, kétségbeesés és émelyítő mámor keserédes keveréke. Ismét azt érezte, hogy képtelen megszólalni, csak bámult a férfi várakozó arcára, s nem tudta, hogy mihez kezdjen a helyzettel. A helyzettel, amelyre mindennél jobban vágyott, s amelyre még aligha mondhatta magát felkészültnek.

- Várj – vette át a szót végül a férfi. – Tudom, nem így kellett volna – hangjából kiérződött a feszült izgalom. Felállította Belle-t, majd letérdelt elé. -  Belle, talán azt gondolod, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat erre. De tudod, mit gondolok én? Azt, hogy szeretlek. Éppen ezért nem számít az, hogy most, vagy két év múlva kérlek meg. Ez az érzés nem fog változni, és lehetetlennek tartom, hogy megszűnjön. Hozzám jössz feleségül?

Belle lábai remegni kezdtek, s hirtelen annyi mindent szeretett volna mondani, de csak ennyi jött ki a száján:

- Igen – nyekeregte szokatlanul vékonyka hangon.

A férfi arcára földöntúli boldogság ült ki. Olyasféle, amely még a legcsúnyább arcot is a szépség magaslatára emeli. Szorosan átölelte Belle-t, majd hirtelen megemelte, s körbepörgette. Belle csilingelő kacagása betöltötte a szobát. A férfi egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, s mindketten rázuhantak a hatalmas ágyra. A lány egy kicsit megrémült, hogy ilyen közel vannak egymáshoz. Tudta, hogy nem szabad, nem illik, de amikor vele volt, egyszerűen mindenféle tanítás és nevelés az érvényét vesztette. Érezte, hogy a férfi arca egyre közelebb kerül az övéhez, lélegzete már a bőrét becézgette. Ekkor azonban megreccsent a lépcső egyik foka, Belle pedig azonnal felugrott az ágyról. Szégyellnie kellett volna, hogy ilyen helyzetbe került, de túlságosan vágyott a férfi érintésére. Szerencséjére egy közeledő alak megmentette bármiféle meggondolatlan tettől, de ez egyben azt is jelentette, hogy búcsúzniuk kell.

- Menj – suttogta Belle, s gyengéden megsimogatta a férfi arcát.

- Nem tudok elmenni.

- Menned kell. Mindjárt felér! – sürgette.

A lépcső deszkái ismét megreccsentek, s Belle az ablak felé tolta a férfit.

- Szeretlek - mondta az, majd hirtelen megához rántotta a lányt, s finoman megcsókolta.

- Én is. De most már menj, nem találhatnak itt!

A férfi nevetve állt fel az ablakpárkányra.

- Vigyázz magadra! – mondta ijedten Belle, s idegesen az ajtó felé pillantott. Sietve igyekezett kifűzni a ruháját, de kopogtak az ajtón. Azonnal beleugrott az ágyába, s magára húzta a takarót úgy, hogy a nyaka is alig látszott ki alóla. – Gyere! – kiáltotta ki, s bár próbált nyugalmat erőltetni az arcára, szíve úgy vert, hogy félő volt, kiugrik a helyéről.

Az ajtó lassan, óvatosan kinyílt, s Cathy félénk alakja jelent meg.

- Bejöhetek? – kérdezte csendesen.

- Persze – vágta rá Belle talán túlságosan is gyorsan. Nehezére esett, hogy újra összeszedje magát. Úgy érezte, hogy már nem ő irányítja a testét. A heves igalom végigszáguldott az ereiben.

Cathy finoman becsukta az ajtót, majd halkan az ágyhoz lépdelt. Látszott, hogy tépelődik valamin, de nem tudott elég bátorságot gyűjteni ahhoz, hogy kimondja azt. Belle érdeklődve fordult felé, s reménykedett, hogy húgának megmarad az a jó szokása, hogy nem üti bele az orrát mások dolgába. Némán nézte Cathy belső küzdelmét, s szerencsétlenségére ezúttal a kíváncsiság kerekedett felül.

- Kivel beszélgettél?

- Amit látod, egyedül vagyok – felelte látszólagos teljes nyugalommal Belle. – Nem vagyok őrült, hogy magamban beszéljek.

- Nevetést hallottam.

- Mert könyvet olvastam, és egy rész roppant mulatságosnak találtam.

- Milyen könyvet?

- Cathy, miért jöttél? Semmi kedvem a vallatáshoz, megfájdult a fejem és szeretnék mihamarabb aludni – pirított rá a húgára, aki azonnal összehúzta magát.

- Ne haragudj, Belle, igazán nem akartalak felizgatni. Én csak… Nem tudtam eldönteni, hogy melyik ruhámba menjek holnap – vallotta be. – A rózsaszín muszlinruhámra gondoltam, tudod, aminek a derekán az a fehér öv van. Vagy legyen a lila?

- A rózsaszín előnytelen, nem tudjuk úgy befűzni a derekadat, ahogyan kellene. A lila pedig túlságosan is öregít. Vedd fel a halványzöldet.

- Igen, igen, ez lesz a legjobb. Valójában magam is a zöldre gondoltam – bólogatott Cathy. - Szerinted… Ó, Belle, mi lesz, hogyha senki sem fog felkérni és én leszek az egyedüli lány, aki petrezselymet árul?

- Ne beszélj butaságokat! Természetesen táncolni fogsz. Tony biztosan elkap legalább egy fordulóra.

Belle ekkor még csak nem is sejtette azt, hogy mennyire sokat jelentett Cathy-nek az utolsó mondata. Nem vette észre, hogy a húga sápadt arcán rózsaszín foltok jelentek meg, s zavarában elkapta a tekintetét. Igazából Belle vajmi keveset fáradozott azzal, hogy egyáltalán a húgára figyeljen. Természetesen szerette őt, de megszokta kis, ingatag, jelentéktelen természetét, s azt gondolta, hogy ez az egyszerű jellem nyitott könyv, nem rejlenek benne olyan titkok, amelyek ne lennének annyira unalmasak, hogy ásításra ne késztetnék.

- Cathy, most már igazán szeretnék lefeküdni.

- Igen, persze, ne haragudj, kérlek, nem akartalak zavarni. Csak… - kezdte a magyarázkodást, de elharapta mondanivalóját. – Jó éjszakát, Belle.

- Jó éjt – vetette oda Belle, s nagyot sóhajtott, mihelyst becsukódott a húga mögött az ajtó.

Belle tisztában volt azzal, hogy aludnia kellene, máskülönben a szeme alatti karikák és a nyúzott arca lesz a legnagyobb látványosság a holnapi bálon. De nem tehetett róla, egyszerűen muszáj volt újra és újra átélnie a felfoghatatlanul tökéletes perceket, amikor is eljegyezte magát azzal az emberrel, akit a világon a legjobban szeretett. Legalábbis így hitte akkor.

 Nagyot sóhajtva mászott ki az ágyból, s nekitámaszkodott a kinyitott ablak peremének. Élvezte, ahogyan a hűvös levegő simogatta a forró bőrét. Egész testében égett. Égett a vágytól, a titok erejétől. Eszébe jutott az első találkozás, amikor még nem is sejtette, hogy Chase Medley egyszer túlságosan is sokat fog jelenteni számára. Vészjóslóan sokat.

Éppen Bonnie-val sétálgattak Darlington utcáin, csacskaságról beszéltek, s versenyeztek, ki tud több pénzt elkölteni. Hazafelé megnézték, hogyan halad az új templom építése, s megálltak pár szót váltani az idős lelkésszel, aki örömmel fogadta őket. Körbejárták az új épületrészeket, az atya boldogan magyarázta, hogy mi mire szolgál, megmutatta az újonnan érkezett freskókat. Belle figyelmesen hallgatta a férfi szavait, de Bonnie-t nem kötötte le túlságosan az új építészeti stílus jellemző motívumainak részletes ecsetelése, s egyre gyakrabban rántotta meg óvatosan barátnője karját, jelezve ezzel, hogy ideje továbbindulniuk. Belle azonban nem akart udvariatlan lenni, s tudta, hogy mennyit jelent az új templom a lelkésznek, ezért megértően, mosolyogva hallgatta végtelennek tűnő áradozását, hiszen az ő helyében bizonyára ugyanígy fecsegne túláradó örömében. Éppen befordultak a mellékhajónál, mikor Belle rosszul lépett, bokája kibicsaklott, s kis híján belezuhant egy hatalmas gödörbe, de az utolsó pillanatban két erős kar a derekánál fogva már-már durván visszarántotta. Ő maga megnémult a rémülettől, Bonnie viszont helyette is nagyot sikoltott, a lelkész pedig ijedtében majdnem belesett a gödörbe. Miután azonban meggyőződött róla, hogy senkinek sem esett bántódása, kézzel-lábbal szabadkozni kezdett.

- Nagyon sajnálom, drága Miss Brightmore, az én hibám, hogy ide hoztam, csak úgy elragadtattam magam! Tudja, mennyire fontos nekem ez az építkezés, szerettem volna, ha mindent megcsodálhat, de majdnem a nyakát szegte! Kérem, ne haragudj rám, kedvesem, hogy ilyen veszélybe sodortam, álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyesmi megtörténhet! Nem ütötte meg magát? Jaj, drága Miss Brightmore, üljön le, bizonyára rosszul érzi magát, nem tehetett jót ez a nagy ijedtség.

- Mr. Howalls, igazán semmiség az egész – felelte nyugodtan Belle, miután sikerült rendbe szednie lélegzetét, s kedvesen rámosolygott az öreg lelkészre. – Elvégre semmi baj nem történt.

- Hogy mondhat ilyet, kedvesem? Akár komoly sérülést is szenvedhetett volna, s mindezt az én balgaságom miatt...

- Mr. Howalls, nagy örömömre szolgált ez a kis séta, igazán hálás vagyok azért, amiért körbevezetett. Ne hagyjuk, hogy ez a kis szerencsétlen eset belerondítson a délutánunkba. Felejtsük el az egészet – javasolta, majd a megfordult, hogy a megmentője szemébe tudjon nézni. – Nem tudok elég köszönetet mondani azért, amit tett. Hogyan fejezhetném ki hálámat?

Belle azonnal észrevette, hogyan néz rá a férfi. Látta, hogy tekintete megpihen vékony derekán, ruhája visszafogott dekoltázsán, hosszú nyakán, mosolyra nyíló vörös ajkain, s végül belemélyedt szeme égszínkék tengerébe.

- Nagyon szívesen – felelte végül. – Igazán kár lett volna Önért, kisasszony.

Bonnie halkan felkuncogott, Belle arca pedig lángba borult.

- Mr. Medley, kérem térjen vissza a munkájához – szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon Mr. Howalls.

- Igen, atyám – válaszolta a férfi, majd megfordult, s elindult a szerszámok felé.

- Várjon! – kiáltotta utána Belle. – Hadd adjak egy kis pénzt.

Belle hátrahőkölt a férfi szeméből sütő gyűlölettől.

- Nincs szükségem a pénzére.

- Hát persze, hogy nincs, de valamivel meg kell hálálnom, amiért nem hagyta, hogy nyakamat szegjem.

- Meg akarná venni tőlem az életét? – kérdezte a férfi, s hangjában tapintható volt az ellenszenv.

- Mr. Medley, nyomatékosan meg kell kérnem, hogy térjen vissza a munkájához!

- Igen, atyám.

Belle már nem próbálta feltartani a férfit. Menjen, menjen csak, reméli, hogy jól fejbe vágja magát egy hatalmas kalapáccsal! Hogy lehet valaki ennyire modortalan, ennyire faragatlan, ennyire… Belle nem találta a megfelelő jelzőket, amiket rásüthetne a férfira.

- Bocsásson meg a kellemetlenségért, Miss Brightmore – szabadkozott ismét a lelkész. – Máskor igen kedves fiatalember.

- Ebben biztos vagyok – morogta Belle. – Sajnálom, Mr. Howalls, nekünk mennünk kell.

- De még az oltárt meg se nézték!

- Erre most tényleg nincs elég időnk, Mr. Howalls, már így is késésben vagyunk, de majd egy másik alkalommal sort kerítünk rá. Isten áldja, atyám!

- Isten legyen veletek, gyermekeim! – búcsúzott a lelkész.

Bonnie vidáman belekarolt barátnőjébe, s alig tudta elfojtani a feltörni készülő nevetését.

- Igazán érdekes kirándulás volt, nem gondolod? – kérdezte csipkelődve.

- Igen, most már megtanultam, hogy nézzek a lábam elé, különben még a végén egy szép nagy gödör fenekén végzem kitört nyakkal.

- Tudod jól, hogy nem erre gondoltam – kuncogott Bonnie. – Én egészen mást találtam érdekesnek.

- Nem értem, miről beszélsz – felelte Belle, de pillantását elkapta barátnője izgatott arcáról. Zavarban volt.

- Nagyon rosszul hazudsz, Maybelle Brightmore! – kiáltotta Bonnie. – Igazán csinos férfi volt, nem gondolod?

- Szerintem Mr. Howalls egy kicsit öreg lenne hozzád.

Bonnie csúfondárosan elmosolyodott, s játékosan oldalba bökte Belle-t.

- Én a hős megmentődre céloztam.

- Azt hittem, hogy nem adod alább évi nyolcezer fontnál – ugratta Belle.

- Nem bizony! De attól még nem vakultam meg. Láttam, hogy nézett rád. Majdnem felfalt a tekintetével!

- Bonnie! Hogy mondhatsz ilyet?

- Láttam, amit láttam. Különben is, nem véletlenül termett ott. Már egy jó ideje figyelt minket.

- Szóval, te is jó ideje figyelted őt.

- Természetesen – vallotta be mindenféle szégyenkezés nélkül.– Szerintem te azért nem ismered be, hogy a maga vagyontalan, munkásosztályi nemében elsőrangú, mert túlságosan is tetszik neked.

Belle elmosolyodott a felidézett emlék hatására. Már az első pillanattól kezdve vágyott arra, hogy ez a férfi csodálja őt. Valami érthetetlen oknál fogva azt érezte, hogy addig nem nyugodhat, amíg magába nem bolondítja. S ez könnyebben ment, mint gondolta volna. Másnap találkozott a férfival az egyik üzletben, az pedig udvariasan bocsánatot kért korábbi modortalanságáért, majd együtt elsétáltak a templomig. Howalls atya roppantul megörült, amikor meglátta a lányt, s sejtelme sem volt arról, hogy ezúttal nem miatta jött. Belle látogatásai a templomban egyre szaporodtak, mindig talált valami ürügyet, hogy ott legyen dolga: ételt és ruhát osztogatni a szegényeknek, megfesteni néhány bibliai témából táplálkozó képet, vagy csak egyszerűen a saját lelki békessége. A lelkész igazán boldog volt, hogy vannak még ennyire finom, igazhitű lányok. Arra persze nem is gondolt, hogy nem az ő ragyogó személyisége, hanem sokkal inkább egy másik férfi szemrevaló alakja vonzotta oda talán túlságosan is gyakran a lányt.

 Belle tizenöt éves volt ekkor. Lehet-e csodálkozni azon, hogy pont abban a korban, mikor a gyermeki lélek megérik, a fiatal szív azonnal beleszeret az első férfiba, aki édes bókokkal halmozza el, s aki elsőként látja meg benne a nőt? Belle fejét nem volt nehéz elcsavarni. A férfi csinos arca, megnyerő modora, lágy kedvessége pedig tökéletes keveréknek bizonyult.

Gyakran gondolkodott azon, hogy a férfi, aki oly gyengéd volt hozzá, az első nap miért viselkedett egészen érthetetlenül ellenségesen. Egy alkalommal óvatosan meg is kérdezte, s a válasz egészen meglepte: „Annyira tökéletesnek láttalak, hogy egy pillanatig azt hittem, képzelődöm. Elszégyelltem magam, amiért pillantásommal nyilvánvalóan elárultam gondolataimat. Teljesen elvesztettem az irányítást magam fölött, s rosszabbik énem tört felszínre. Talán pont azért, mert te olyan gyönyörű szép voltál, én pedig túlságosan is jelentéktelen.”

Miss Brightmore még talán túlságosan is fiatal volt az élet mindenféle komolyságaihoz, mégis tökéletesen tudatában volt annak, hogy nem létezhet az az akadály, amely elválaszthatná őt titkos jegyesétől.

1. fejezet

Maybelle Brightmore ünnepelt szépség volt, a legszebb virág Darlington tarka csokrában. Hosszú, aranyszőkén ragyogó haja, s vidámságtól csillogó égszínkék szeme mindenkit megbabonázott, bűvös tekintetétől elszakadni lehetetlen volt. Ha egyszer valaki beletekintett e szempárba, képtelen volt szabadulni, s talán észre sem vette a lány viruló, rózsás arcát, tejfehér bőrét, az őrjítően piros ajkai mögül elővillanó játékos mosolyát, hosszú nyakát, lágyan ívelt vállát, gömbölyű kebleit, valószínűtlenül vékony derekát, s aprócska, formás lábait. Égszínkék szeme börtön volt, édes, gyönyörteljes börtön, mely falai mögött csilingelő kacagás és kacéran elsuttogott ígéretek bújtak meg.

Igen, Maybelle Brightmore minden kétséget kizárólag gyönyörű volt, s ezt belé is nevelték. Talán hamarabb tanulta meg úgy ringatni a csípőjét, hogy minden férfi megforduljon utána, mint az olvasást. Megtanították neki, hogyan vessen perzselő pillantást kiszemeltjére úgy, hogy az eleven tűzben égjen, s hogy vágya csillapítására egyetlen orvosság legyen csupán: a lány pajkosan elrebegett csalóka ígérete. Megtanították neki, hogyan győzze le mosolyával a leggőgösebb férfiakat, s hogyan hajoljanak meg előtte édes szavai hallatára a legellenségesebb alakok. S Maybelle kitűnő tanítványnak bizonyult. Mindenféle erőfeszítés nélkül, könnyed természetességgel használta ki bájait, s az egész lényét ez a megfoghatatlan egyszerűség tette tökéletessé a külvilág szemében.

Szülei, s az emberek, akik körbevették, elhitették Belle-lel, hogy a szépsége a boldogsága záloga, s hogy bármit elérhet vele, csak ügyesen kell játszania. Meg kell tanulni gyengének, szerény kis nebáncsvirágnak látszani, törékeny nádszálnak, amelyet a legkisebb szél is kettétörhet, s tudatlannak, már-már ostobának mutatkozni. Belle kötelességtudóan itta magába anyja minden szavát, s hagyta, hogy elhalmozzák bókokkal, s a legkülönfélébb módokon legyezgessék hiúságát.

Egy olyan nőnek, akinek a külcsín minden ragyogása megadatott, igazán illene önhittek, vagy legalábbis ostobának lennie. De nem, Maybelle sosem volt gőgös vagy fölényeskedő. Kitűnő, hibátlan modora, s szelíd természete igazi úrilányhoz illett. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mit követel meg az illem, s kedves mosolyával még a legbarátságtalanabb embereket is feloldotta ridegségük alól. Szavaiban nem lehetett találni egy csepp hetykeséget sem, őszinte, tiszta teremtés volt, mintaképe minden darlingtoni lánynak. Szépsége, s szeretetreméltó természete mellé még egy ajándékot kapott az égtől: furfangos észjárást, s megkérdőjelezhetetlenül éles logikát, amelynek segítéségével gyakorta felülkerekedett a nála idősebbeken, s amelynek létét az anyja a legerősebben palástolni kívánta.

„Egy lánynak nem illik, hogy esze legyen! Egyszerűen tűrhetetlen!” – mondogatta, Belle pedig azonnal hitt neki, s mindent megtett azért, hogy a kellő időben kellőképpen együgyűnek mutatkozzon. Elfogadta, hogy minden úgy van, ahogyan az anyja mondja, de egészen különösnek, szinte érthetetlennek találta, hogy bármiféle vonzó vonást tükrözhet az, ha valaki a végletekig tudatlan. Az intelmek ellenére sokoldalúan művelte elméjét: olvasott, zongorázott, angyali hangon énekelt, s a legkiválóbb táncos volt a környéken.

Egyetlen ember volt, aki nem rajongta őt körbe: Miss Julia Nash, gyermekkori dadája, aki óvatosságra intette. „A szépség nem tart örökké. A csinos arc elhervad, a haj megőszül, ezért vigyázz, hogy mindig több legyen belül, mint kívül. Több szív, mint vékony csipke, s több ész, mint lágy selyem.” Nash néni szavai örökre az emlékezetébe vésték magukat. Ezek voltak az utolsó mondatai, amelyeket Belle-hez intézett, s a lány mérhetetlen szeretettel őrizgette a gondolatot, mindent megtett annak érdekében, hogy e szerint éljen, s fokozatosan távoldott anyja akaratától, egyre kevésbé hagyta, hogy gyönyörű bábuként irányítsák.

Mire Belle tizenhat éves lett, teljesen kikerült az anyja hatása alól. Nem volt többé játékszer. Nem is lehetett, hiszen elkezdődtek a saját, titkos játszmái, s szépen lassan ráébredt arra, hogy szépsége és éles elméje tökéletes párost alkotnak. Nem is tudta, mennyire veszélyesen tökéleteset.

Cathy Brightmore valószínűtlenül éles ellentéte volt nővérének. Szülei egy újabb ragyogó szépséget vártak, de csalódniuk kellett. Belle oly sokat kapott, hogy húgának már nem volt mit adni. Mr. és Mrs. Brightmore-ban egy ideig élt a remény, hogy fiatalabbik lányuk később beér, s őt is bámulja majd egész Darlington. Cathy piszkosszőke haján, szürkés szemén, halovány, beteges arcszínén viszont nem tudott változtatni az idő. Leginkább egy félénk kisegérhez volt hasonlatos, aki összerezzen még a legkisebb zajtól is. Keserű csalódás volt ez az anyjának, aki lassan megunta istápolását, s egészen egyszerűen elfordult tőle. Pedig Cathy próbálkozott, egyre azon igyekezett, hogy legalább halvány képe legyen csodálókkal körülvett nővérének, ne csupán a sötét árnyéka, de minden próbálkozása meddőnek bizonyult. Nem maradt más, mint a gyönyörű Miss Brightmore fakó, sajnálatraméltó kis húgocskája, akihez mindenkinek csak azért volt egy-két kedves szava, hogy Belle közelébe kerüljön. Cathy legalábbis így látta a helyzetet, s ez napról napra súlyosbodott a szemében. Képtelen volt függetleníteni magát nővére személyétől, s azt kellett észrevennie, hogy már önálló gondolatai sincsenek. Egyfolytában az járt a fejében, hogy mit választana Belle, mit felelne a kérdésre, hogyan tenné ezt meg ezt, s próbált e szerint cselekedni. Emiatt egyszerre gyűlölte és imádta nővérét. Gyűlölte, hogy mindent elvett tőle, s neki már csak a színtelenség maradt, s imádta, mert Belle mindig oly kedves, oly jó, oly szeretnivaló volt hozzá! Elmondta, akár százszor is egy nap, hogy Cathy csodaszép úgy, ahogyan van, s a lány hitt neki, mert hinni akart. Néha befurakodott a mételyező gondolat az agyába, hogy Belle bizonyára azért osztogatja nagylelkűen a bókokat, mert megvan mindene, amelyre egy lány vágyhat, s csupán szánalomból kegyeskedik néhány jó szóval, de hamar elhessegette. Bele sem gondolt, hogy nővérének talán igaza van. Cathy valójában egészen szép lehetett volna, de ki méltatna figyelemre egy aprócska, törékeny kis verebet, mikor ott szárnyal felette a lángoló főnix?

Edgar Brightmore-t mindenki szelíd, jólelkű, s kissé tétova embernek ismerte. Az egész város becsülte s szerette a „kedves öregurat”, aki gyakran olyan gyámoltalan volt, mint egy kisgyermek, de határozottan kiállt az igazságért, s mindenkihez volt egy-két szívből jövő, szeretetreméltó szava.  Sohasem panaszkodott, nem kesergett, jó kedélye átsegítette őt a hétköznapok nehézségein. Egyetlen egy ember tudta megtörni, s lehervasztani derűs mosolyát az arcáról. Sajnos ezzel az emberrel kénytelen volt egy ágyban aludni.

Florence Brightmore mérhetetlenül gőgös és büszke asszony volt. Sosem volt igazán szép, de ezt aligha vehette észre bárki is. Mindennél jobban értett a férfiak elbűvöléséhez, s sikerült elhitetnie magáról, hogy a valójában oly kevéssé csinos arca a mennyek birodalma. Mindig biztos volt abban, hogy lesz férje, méghozzá igencsak jómódú férje, hiszen régi, előkelő, vagyonos családból származott. Talán éppen ezért sosem kereste a szerelmet. A hasznot, csakis a hasznot látta mindenben. Egy férfi megítélésében vajmi keveset számított nála a küllem és a modor. A szemében egy kérő semmit sem ért ötezer font évjáradék nélkül. Igen, határozottan tudta, hogy neki gazdag férje van szüksége, s azt is tudta, hogy mindent megszerez, amit igazán akar, éppen ezért élete mentes volt a fiatal lányok gyakran megálmodott romantikus meséitől. Nem volt mindent elsöprő szerelem, s talán magáról a szerelemről sem beszélhetünk, házasságának története mellőzött mindenféle izgalmat és fordulatot. Florence mindent nagyon egyszerűen intézett. Abban a pillanatban eldöntötte, amikor a fülébe jutott, Edgar Brightmore birtokai évi hétezer fontot jövedelmeznek, hogy Florence de Clare-ből egy szép napon Mrs. Brightmore válik. Igaza lett. Edgar hitt a mézesmázos szavaknak, az ártatlan szemeknek, a törékeny léleknek, s csak akkor döbbent rá, milyen is Florence valójában, amikor már késő volt. Az asszony még csak kísérletet sem tett arra, hogy az esküvő után szerelmesnek mutatkozzon. Hideg és határozott volt, s egész lényéből férfias erő sugárzott. Az irányítása alá vett mindent, fölényeskedő s goromba volt a szolgálókkal, de senki, még a férje sem mert ellenszegülni neki. Florence mindig tudta, hogy mit akart. S most egyetlen vágya volt: uralkodni. Nem számított, hogy kin vagy min. Érezni akarta a hatalom ízét, s erre a célra tökéletesen megfelelt a saját családja, de a külvilág ebből a mohó vágyból nem láthatott semmit.
A Brightmore család mindenki szemében tökéletesnek tűnt föl. Mert csakis a látszat számít, nem pedig az, ami a felszín alatt forr. Igen, a látszat mindenekfelett.