3. fejezet

Belle-en egész délelőtt mámoros kábultság uralkodott, nem is emlékezett arra, hogyan került egyik helyről a másikra. Képtelen volt felidézni a pergő szóváltásokat, anyja fárasztó intelmeit, húga halkan elcsipogott bizonytalankodásait. Reflexszerűen tette a dolgát, hagyta, hogy sodorják őt mindenfelé, s bízott abban, hogy a helyes irányba halad. Egyedül arra a titokra gondolt, amely minden porcikáját átjárta. Félt attól, hogy túl sokat fecseg értelmetlenül, hogy észreveszik szétszórtságát, egy elejtett mondatfoszlánnyal lerántja a leplet saját magáról. Már hozzászokott a rejtegetéshez, de ilyen, ennyire csodálatos titok még sosem volt a birtokában, s mindennél jobban vágyott arra, hogy szétkürtölje az egész világnak. De nem lehetett, magában kellett tartania, még ha mindez a legnagyobb erőfeszítéseket is követelte meg a részéről. Fejében újra és újra lejátszotta az eljegyzés pillanatait, az elsuttogott szerelmes szavakat, amelyek szemérmes pírt csaltak hófehér arcára. Édes, gyötrelmes titka beleivódott minden mozdulatába.

Maga sem tudta, hogyan telt a nap nagy része, de egyszer csak arra ébredt, hogy körülötte mindenki sürög-forog, s próbálják minél vékonyabbra befűzni a derekát.

- Miss Brightmore, nem szeretne mégiscsak enni valamit? – kérdezte Dolly, Belle komornája.

- Egy falat sem menne le a torkomon.

- A végén még elájul! Egész nap nem evett semmit!

Belle csak legyintett, s igyekezett minél jobban behúzni hasát, s minél kevesebb levegőt venni. Nekitámaszkodott öltözőasztalának, aprócska kezei kifehéredtek, olyan erősen kapaszkodott, hogy meg tudjon állni a lábán.

- Így elég szoros?

- Húzd még meg egy kicsit – felelte Belle, de hangja leginkább fojtott nyöszörgésnek hangzott.

- Már így is tizenhét inch, kisasszony.

- Húzd meg még egy kicsit – ismételte meg Belle már nyomatékosabban. Gyönyörű, őrjítően gyönyörű akart lenni a bálon. Úgy érezte, mintha ezt az estélyt csak neki rendezték volna, ez a saját diadalmenete, az eljegyzési bálja. Muszáj volt tökéletesnek lennie.

Dolly nagy nehezen tovább húzta a fűzőt, Belle pedig azt hitte, hogy a következő pillanatban elájul, de elég volt pár másodperc, hogy megszokja a szokatlanul erős, béklyószerű szorítást.

- Tizenhat inch, kisasszony, ennél jobban képtelenség befűzni – jelentette ki Dolly. – Nem is szükséges, így is az Öné lesz a legvékonyabb derék.

- Ebben biztos vagyok – mosolygott kissé önelégülten Belle. Ma nincs helye az álszerénységnek, ma királynő lesz.

Mikor később megszemlélte magát hatalmas tükrében, kénytelen volt elégedetten elmosolyodni. Tökéletes volt. Az aprócska virágokkal díszített kék muszlinruha kiemelte valószínűtlenül vékony alkatát.  Az egész benyomás fiatalos és elegáns volt: sokat sejtetett, s még többet ígért. Égszínkék szemei még tüzesebben csillogtak, arca még rózsásabb volt a megszokottnál. Játékosan illegette magát a tükör előtt, s nevetve körbefordult. Hiába mondta Nash néni, hogy ne legyen olyan hiú, ő igazán nem tehet arról, hogy ilyen gyönyörű!

Dolly nagyot sóhajtva, kissé irigykedve nézte úrnőjét, s azt kívánta, bár jutott volna mindabból a jóból neki is egy kicsike, amelyben annak része volt. Dolly hétéves korában került a családhoz, mint Nash néni gyámleánya. Akkoriban még együtt játszott a kisasszonyokkal, de mihelyst munkára lehetett fogni, a felhőtlen gyermekéveknek vége szakadt. Azóta pedig, hogy az öreg dadus, aki anyja helyet anyja volt, meghalt, ő segédkezett Belle minden dolgában. Bár gyerekként a legnagyobb jóindulattal sem mondhatták ígéretes teremtésnek, sőt, a legtöbben igen csúnyácskának találták, Dolly az évek során egy egyszerű, de kellemes arcú lánnyá cseperedett. Igaz szíve, s segítő keze miatt mindenhol megbecsülésre talált. Azt gondolta, hogyha csak egy kicsit is előkelőbb lenne a társadalmi helyzete, igen jó partira tehetne szert, ezért is vágyott annyira Belle életének egy aprócska szeletére. Sajnos azonban be kellett érnie a szolgálóleány szerepével, s ő egyetlen zokszó nélkül csinált meg mindent, amire utasították. Belle mindig kedves és jó volt hozzá, gyakran elkapta a lány egy-egy vágyódó pillantását, mikor ő maga szép, külföldről hozott holmikat kapott szüleitől vagy gavallérjaitól. Talán a gyerekkori emlékek tiszteletére, sokszor ajándékozta meg Dollyt ruhákkal, övekkel, egyéb csecsebecsékkel, amelyek már egy úrilány számára kimentek a divatból, de egy egyszerű szolgálónak a legbecsesebb viselet lehet.

Dollynak nagyon furcsa volt meghajolnia, végtelen hálát és tiszteletet mutatni azelőtt, akivel gyermekkorában együtt futkosott. Különösen éles váltás volt ez egy árva kislánynak, s bár Belle soha, egy szóval sem említette a köztük kialakult rangkülönbséget, ő már nem tudott megnyílni egykori játszótársának, s jóformán teljesen bezárkózott. „Nem szabad összekuszálni a munkát a baráti kapcsolatokkal. A keletkezett csomót nem lehet kibogozni, s csak te járnál rosszul, édesem.” Nash néni tanítása vészharangként csengett a fülében, s szinte észrevétlenül alakult át csacsogó lánykából alázatos szolgálóvá.

- Nos, mit gondolsz, Dolly? – kérdezte Belle izgatottan, de hangjából kiérződött, hogy aligha van szüksége a válaszra.

- Igazán nagyon szép, kisasszony – felelte az csendesen.

- Ejnye, Dolly, igazán megdicsérhetnél rendesen is! – nevetett Belle, s ismét körbepördült a tükör előtt. – Szerinted voltam már valaha ilyen szép?

- Nem, kisasszony, még sosem.

- Látom, nem vagy túl jó kedvedben. Semmi baj, ha jól sikerül az estém, akkor megkapod azt a kis kalapot, amit még tavaly kaptam karácsonyra. Már lehetetlen viselnem, teljesen kiment a divatból.

Belle hanghordozása szándékán kívül volt gőgös. Csupán a jóérzés vezérelte, s az, hogy tegyen valamit régi barátnője boldogságáért, mégis furcsán félresiklott mondanivalója. Dolly nem válaszolt semmit. Emlékezett a csodálatosan szép kalapra, amelyet alig vettek fel egyszer-kétszer, s amiért az ő szíve úgy sóvárgott egykoron. Most valamiért úgy érezte, hogy inkább venné fel saját ütött-kopott szőtteseit, mintsem, hogy alamizsnán „éljen”, s néha-néha odavessenek neki egy lerágott csontot.

- Ne haragudj, Dolly – kapott észbe Belle. – Nem akartalak megbántani, igazán rosszul esik, hogy mégis sikerült. Kérlek, ne hidd, hogy nem értékellek, vagy nem szeretlek eléggé.

- Nem kell bocsánatot kérnie, kisasszony – válaszolta Dolly, s hangjából különös büszkeség sugárzott. – Mindig jó volt hozzám, sosem hinném azt, hogy önszántából sért meg.

- Tehát csakugyan szerencsétlenül fejeztem ki magam – sóhajtotta Belle, s leginkább egy kislányra hasonlított, akit rajta kaptak, hogy rosszat csinált.

A szolgálólány tekintete megenyhült, s már korántsem érezte akkora bűnnek úrnője lekezelő modorát.

- Nem is érdemel több szót az eset – felelte végül.

- Belle, elkészültél már? – kiáltott föl Mrs. Brightmore, s minden szavából sütött a türelmetlenség.

- Kívánj szerencsét– súgta még oda gyorsan Belle, s már indult is lefelé a lépcsőn.

Dollynak fogalma sem volt róla, hogy Miss Brightmore miért viselkedett olyan különösen egész délelőtt. Olyan volt, mint egy bolondos csodabogár. Érezte, hogy készül valami, de akárhogyan is törte a fejét, nem tudott rájönni, hogy micsoda.

Már éppen becsukni készült Belle szobájának az ajtaját, mikor meglátta a piros szalaggal díszített csinos kis kalapot az ágy szélére dobva. Lopva körülnézett a folyosón, hogy jön-e arra valaki, majd visszabújt a szobába. Olyan volt neki ez az egész ház, mint egy hatalmas, varázslatos palota királlyal, királynővel, hercegkisasszonyokkal, s egészen biztos volt benne, hogy a kastély legmágikusabb szobája csakis Bellé lehet. Hiszen annyi csodálatos dolog volt itt! A legfinomabb selymek, a legszínesebb szalagok, a legragyogóbb ékszerek, és mennyi, mennyi apró csecsebecse! Igen, bizonyára ez lenne a palota kincstára.

Dolly álmodozón sóhajtott, s a kezébe vette a kalapot, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a fejére tette, s megnézte magát a tükörben. Ha arcának nem lenne egy kis barnás árnyalata, s nem tarkítanák szeplők, ebben a kalapban egészen úgy nézne ki, mint egy elég csinos úri kisasszony. Felnevetett a csacska gondoltra, s elkezdte magát illegetni, ahogyan azt szerinte a dámák teszik. Szórakozottságában hamar túlzásba esett, a táncolás közben összeakadtak lábai, s felborította az ágy mellett álló kis szekrénykét, amelyből azonnal a földre ömlött minden féltve őrzött tartalom. Dolly meg sem nyikkant, szélsebesen próbálta összeszedegetni Belle értékeit, de minél jobban igyekezett, annál ügyetlenebb volt. Némán szitkozódott, s mikor már harmadjára ejtett ki a kezéből egy talán túlságosan is sokat megélt verseskötet, mérgében belerúgott, mire abból egy nagy köteg levél hullott ki, s terült szét a padlón.

Dolly kíváncsiságát akaratlanul is felkeltette a levélhalom, s minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy bele ne olvasson valamennyibe. „Mégiscsak illetlen dolog volna!” – gondolta. – „Semmi jogom ahhoz, hogy más háza táján szimatoljak. Mennyi bajt hoznék ezzel magamra! Bizonyára elbocsátanának, és ezek után sehova sem vennének fel. Belle teljesen kifordulna magából. Viszont… amiről nem tud, az nem fájhat neki.” Már kezében volt egy vastag boríték, de nagy sóhajjal szépen visszatette a könyvecskébe. „Nem, ezt nem szabad. Mit szólna ehhez Nash néni? De… talán egy pillantást mégiscsak vethetek az egyikre…” Ekkor azonban megreccsent a lépcső, Dolly összerezzent, mint azok az emberek, akik tudják, hogy nem helyénvaló dolgot művelnek. Sebtében becsukta a kötetet, s visszadobta a fiókba, de még volt annyi ideje, hogy rápillantson az egyik levél búcsúszavaira.

„Szeretlek. Minden nappal jobban és jobban.

Ölel és csókol, százszor is,

Chase”