4. fejezet

Belle álmodozva nézte a könnyed tavaszi estét a hintó ablakán keresztül. Egy olyan ember, aki nem ismerte a lány természetének és jellemének legapróbb részleteit, nyugodtnak, már-már közönyösnek találhatta arckifejezését, pedig belül az a leghevesebb csatákat vívta önmagával. Az anyja és húga kissé feszélyezett modorban beszélgettek egymással, csakúgy, mint máskor, de ez egyszer Belle semmiféle késztetést nem érzett, hogy kiszakadjon saját kis világából, s áthidalja a hatalmas űrt, amely családtagjai között tátongott, s ez másnak is feltűnt.

- Szokatlanul szótlan vagy ma, Belle - jegyezte meg Florence. – Remélem nem áll szándékodban egész este olyan arcot vágni, mint aki megivott egy jókora adag citromlevet.

- Igaz, anyám, hogy a citromlétől fehérebb lesz a bőrünk? – kapott a szón Cathy, s megörült, hogy végre fel tud vonultatni egy olyan témát, amely szóra bírhatja az anyját. Igazság szerint Cathy nagyon szerette Florence-t, bármennyire is mellőzve volt általa. Felnézett rá, ugyanakkor rettegett tőle, ő volt számára a nagyvilági úrinők mintaképe. Szinte kényszeredetten keresett minden tevékenységet, amellyel a kedvére tehet, de ha jót cselekedett, az magától értetődött, viszont, ha félresiklott valami a kezében, akkor keményen pálcát törtek felette. Florence pedig igen kevéssé méltányolta kisebbik lánya törekvéseit, mivel annak minden mozdulata mérhetetlen erőlködésből fakadt. - Charlotte Calvert egész héten citromlevet ivott, sőt, még krétát is evett azért, hogy eltűnjön az a furcsa, szürkés árnyalat az arcáról!

- Charlotte Calvert mindig is hihetetlenül ostoba volt. Jobban tennéd, ha nem barátkoznál vele – felelte lesújtóan Florence. – Azt hittem, sikerült megtanítanom arra, hogy jól kell megválogatnod, kikkel kerülsz közeli kapcsolatba. Charlotte társasága korántsem építő, szeretném, ha kevesebbet látogatnád.

- Igen anyám, teljesen igazad van – bólogatott mohón Cathy, bár a szívében enyhe mardosást érzett, amiért legjobb barátnője ily lekicsinylő minősítésben részesült. – Én sem kívánok vele több időt tölteni, hiszen a vak is látja, milyen mély a tudatlansága. Bár, néha igazán érdekes híreket hoz, fogalmam sincs, honnan szedheti őket! – itt várt egy pillanatot, megállt a beszédben, hátha nővére vagy anyja kap a szón, s elkezdik buzgón faggatni. Mivel azonban egyik sem mutatott különösebben nagy érdeklődést, folytatta. – Azt hallotta, hogy titokban eljegyzés történt a városban, s hogy ezt a nagy eseményt éppen a ma esti bálon jelentik be!

Belle felkapta a fejét az eljegyzés szóra, s érezte, hogy lángba borul az arca. Róla van szó? De mégis honnan tudhatná bárki is? „Bizonyára csak beképzelem” – nyugtatgatta magát.

- Éppen ezért nem kéne vele barátkoznod! – vágta rá gyorsan. – Charlotte egyfolytában összevissza beszél, nem lehet tudni, hogy mondanivalójának hol az eleje, és hol a vége. Ez is csak egy együgyű szóbeszéd, melyet az unalom hihetetlenül hatalmas ereje szült. Arról már bizonyosan tudnék, hogyha bármelyik korunkbeli lány házasságra szándékozna adni a fejét, hiszen mindenkivel közeli kapcsolatot ápolok, akivel csak érdemes, a többiek pedig minket nem érdekelhetnek.

Cathy szégyenkezve lesütötte a szemét, már bánta, hogy ilyen butaság szaladt ki a száján, s megfogadta, hogy soha többet nem hisz barátnője szavában.

- Bár általában egyetértek azzal, hogy Charlotte szavaiban annyi igazságtartalom sincs, mint a legnagyobb hazugságban, most az egyszer valamilyen csodálatos véletlen folytán sikerült jó értesüléseket szereznie – közölte hűvösen Florence, s tudta, hogy hideg hangvételével még inkább felkelti a két lány érdeklődését. – Mr. Rayleigh nem is olyan sokára megosztja hatalmas birtokait szíve választottjával.

Mrs. Brightmore szavai megtették a hatásukat. Még Belle is hajlandó volt félretenni saját szövevényes szerelmi életét, s minden erejével azon volt, hogy kiszedje anyjából a titkos jegyespár személyét, de kísérletei kudarcba fulladtak, anyja csak mindent tudóan somolygott maga elé. Cathy és Belle felváltva rohamozták meg a kérdésekkel, könyörögtek, ígérgettek, alkudoztak, de Florence-t csak nem sikerült szóra bírni.

- Mindenesetre, minden részvétem a szegény lányé – mondta végül Belle. – Igazán sajnálatraméltó teremtés lehet az, aki kénytelen hozzámenni egy ilyen férfihoz.

- Túl szigorúan ítéled meg – felelte komolyan az anyja, s hangulatában most először érződött néminemű változás. Már nem volt olyan érdektelen az arca, hangszínéből pedig enyhe meglepettség érződött ki. – Mr. Rayleigh nagyon csinos férfi, s mindemellett hatalmas vagyon örököse, befolyása az ország minden területére kiterjed, ami ugyancsak nem utolsó szempont.

- Rayleigh a legfölényesebb, legpöffeszkedőbb, legkorlátoltabb ember, akit csak ismerek! Nem létezik számára csak saját büszke és öntelt alakja. Kevély arroganciával, lenézően tekint mindenkire, s a hangjából érződő udvariaskodó gúnnyal porig aláz bárkit, aki az útjába kerül! Úgy viselkedik, mintha legalább a nagyságos király lenne, a többiek pedig a bugyuta alattvalói! Pokoli gőg lángol minden pillantásában, minden szavában, minden mozdulatában. Nem, anyám, Mr. Rayleigh-t a hatalmas vagyona sem mentheti meg szememben, sőt, még inkább értékét veszti, ha ugyan maradt még mit veszítenie.  – Belle olyan hevesen beszélt, hogy arca teljesen kivörösödött, szemei pedig parázslottak az izgatottságtól. – Bizonyosan állíthatom, hogy egyetlen férfi van a világon, akit soha nem tudnék szeretni. Ez a férfi pedig Cedric Rayleigh.

Florence-t meglepte a lányából áradó féktelen indulat, s nem tudta mással magyarázni, minthogy Belle akarata ellenére is mély érzéseket táplál Mr. Rayleigh iránt, s ezt tiltakozással próbálja palástolni. Elmosolyodott a gondolatra, s már előre örült, hogy minden pontosan úgy alakult, ahogyan megtervezte.  Hiába, Florence Brightmore-nál senki sem tudta jobban manipulálni az embereket. Kényére-kedvére rángatta őket dróton, mint holmi marionett bábukat, s mindezt bámulatosan észrevétlenül.

- Igen keményen ítélsz, Maybelle – felelte. – Mr. Rayleigh talpig úriember, s ha még egy kicsit kevély is lenne, igencsak meg lenne rá az oka, sőt, az lenne a valóban különös, hogyha mindaz a hatalmas befolyás, amellyel rendelkezik, szerény természettel párosulna. A gyenge, becsvágy nélküli emberek soha sem érnek el semmit.

- Igazad van anyám – válaszolta komoran Belle. – Éppen ezért megérteném, ha az apja dicsekedne, s döngölné a földbe mások büszkeségét. Bár ez sem lenne szép, legalább valamelyest érhető. De nem, az idős Mr. Rayleigh-nek bár tekintélyt parancsoló külseje van, modora a legkellemesebb. A fia az apja jelleméből sajnos nem kapott mást ajándékul, csak egy adag öntelt büszkeséget, jóval többet, mint amennyi még elviselhető lenne. Cedric Rayleigh még nem ért el semmit, amivel kérkedhetne, csupán annyit, hogy jó helyre született.

- Ez nem igaz! – kiáltott fel Cathy, mert mindennél jobban szeretett volna bekapcsolódni a szóváltásba, s kihasználta a pillanatnyilag beállt szünetet. – Mr. Rayleigh éppen most fejezte be az egyetemet! Igazán művelt ember.

- Az az ember nem művelt, aki tudását kicsinyeskedésre használja fel – vágta rá már-már gorombán Belle.

- Igen, pontosan ezt akartam mondani én is… - nyekeregte Cathy, majd visszahúzódott saját kis burkába, s innentől ismét csak hallgatta a beszélgetést.

- Mindenestre meglep, hogy így vélekedsz arról a fiatalemberről, aki minden darlingtoni hajadon méltó célpontja – szólalt meg Florence, s ajkán megjelent egy halvány mosoly, amelyet idősebbik lánya nem tudott hová tenni.

- Mert a darlingtoni lányok nagy része még az orráig se lát.

- Remélem, ez estére félreteszed az ellenszenved, s megpróbálsz úgy viselkedni, ahogyan egy úri hölgyhöz illik, bármi történjék is. Ne kelljen benned csalódnom – Florence hangja keményen csengett, s Belle felkapta a fejét a parancsolgató szavakra. Egészen meghökkentette a hirtelen hangnemváltás, de már nem volt ideje töprengeni rajta, mert a kocsi megállt Raylegh-ék birtoka előtt.  Fellélegzett, ahogy megérezte a friss levegőt.  Örült, hogy véget ért az előbbi kellemetlen beszélgetés, hiszen semmi sincs, ami úgy fel tudná bosszantani, mint az a fölényeskedő Cedric Rayleigh!