5. fejezet

Mikor Belle belépett a díszes bálterembe, s minden szempár feléje fordult, bájosan elmosolyodott. Tudta, hogy ő a legszebb az egész estélyen, de azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy egyetlen önelégült pillantás megtörné a varázst, ezért próbált minél szerényebbnek és ártatlanabbnak mutatkozni. Nagy meglepetésére elsőként maga Cedric Rayleigh sietett az üdvözletükre. Belle ezt ekkor még a kötelező formalitásnak vélte.

- Mrs. Brightmore, Miss Brightmore – üdvözölte meghajlással Florence-t és Cahty-t, majd barátságosan kezet rázott Mr. Brightmore-ral. – Belle, ha szabad megjegyeznem, ismét maga a legragyogóbb csillag az égen.

Florence elégedett arckifejezést öltött fel, majd Cathy-vel, s férjével karöltve elvonult egy nagyobb társaság felé, ezzel arra kényszerítve Belle-t, hogy kettesben társalogjon Cedric-kel. 

A férfi hangjából áradó gúny, amellyel utolsó szavait kimondta, mélységesen sértették a lányt, ezért legszívesebben jól megcsapkodta volna a legyezőjével. Tudta, hogy Mr. Rayleigh szándékosan választott giccses szavakat, csak azért, hogy őt ingerelje.

- Igazán kedves, Mr. Rayleigh – felelte elbűvölően. Szilárdan élt benne az elhatározás, hogy nem hagyja magát kihozni a sodrából. – Ha szabad megjegyeznem, Ön pedig pontosan olyan közhelyes, mint mindig.

Cedric vidáman felnevetett, szemmel láthatólag az iménti szavak nem ejtettek komoly sebet az önbecsülésén.

- Örülök, hogy kölcsönösen értékeljük egymás legnemesebb tulajdonságait – felelte komolyan, de szeme játékosan csillogott.

- Úgy gondolja, hogy a szépségem a legértékesebb jellemvonásom? 

- Tudja, gondolkodtam azon, hogy ez, vagy csilingelő hangja, de az a véleményem, hogy jobban kedvelem, amikor éppen nem beszél, s nem vág sértéseket a fejemhez. Bár, így jobban megfontolva a dolgot, azt is roppantul élvezem. Keveseknek van akkora műveltsége, hogy ilyen választékosan tudjanak szidalmazni.

Bár Belle igyekezett megőrizni hidegvérét, a férfi gunyoros kijelentései arcába kergették a vért, s ezzel sikerült megszereznie az elképzelhető legnagyobb örömet Cedric számára.

- Alig várom már, hogy megismerjem bűbájos menyasszonyát, Mr. Rayleigh. Bizonyára igen elragadó, akaratgyenge és szánalmas teremtés lehet, vagy legalábbis súlyos betegségben szenvedhet, ha éppen magához köti hátralévő életét.

- Kérem, Miss Brightmore, Ön kezdi elvetni a sulykot! Ha bántani akar, hát tegye, de ne gúnyolja ki forró szerelmemet, s jegyesemet, aki igen közeli viszonyban áll Önnel. Vigyázzon, még megbánhatja oly gondosan megválogatott szavait!

- Igazán? – kérdezte Belle, s kíváncsian végignézett az összegyűlteken olyan arcot keresve, amely illik Mrs. Rayleigh szerepére. 

- Igazán – vigyorodott el Cedric. – Viszont bármennyire is sajnálom, hogy meg kell szakítanom az Önnel folytatott magasröptű, s igen szórakoztató beszélgetésemet, hív a kötelesség. Azért az első táncát tartsa fönn nekem, kérem! – vetette oda, majd hirtelen hátat fordított a lánynak, s elindult az ajtó felé.

Belle értetlenül nézett a férfi irányába, nem tudta mire vélni az előbbi jelenetet. Miért jött oda hozzá? Miért beszélt még a szokásosnál is arcátlanabbul? És miért kérte fel táncolni? Persze, hogy nem megy el vele! Inkább áruljon egész este petrezselymet, minthogy egyszer is Cedric Rayleigh-vel kelljen eljárnia a waltzert! Mielőtt azonban tovább gondolkodhatott volna a különös eseten, máris körbevették őt gavallérjai, Belle pedig egy újabb ragyogó mosolyt varázsolt az arcára, miközben a bókok áradatát hallgatta. Voltak köztük nyakatekert, túlságosan is ékesszóló beszédek, közhelyes mondatok, s egyszerű, de annál finomabb dicsértek.

- Miss Brightmore, azt hittem, már el sem jön, s kezdtem érezni a csalódás keserű ízét. De mikor belépett a terembe, csupán egyetlen gondolatom támadt: igen, megérte várni!

- Miss Brightmore, Ön most is gyönyörű, mint mindig. Néha már kezdtem azt hinni, hogy nem is földi lénnyel, hanem egy angyallal van dolgunk!

- Maybelle, meg kell mondanom, hogy képtelen vagyok levenni a szememet Önről, bár félek, hogy szépsége megvakít.

- Miss Brightmore, nagyon örülök, hogy eljött. Mit is kezdtünk volna a mi királynőnk nélkül?

Kedélyesen fogadott minden udvariaskodó semmit mondást, s lehetetlen volt észrevenni, hogy milyen erősen szabadulna már udvarlói gyűrűjéből. Bár általában mindennél nagyobb szórakozást jelentettek neki a játékos, kissé kacér szóváltások, amelyek egyszerre ígértek túl sokat, s őrjítően keveset, most képtelen volt bármire is összpontosítani. Valami ott bujkált a mellkasában, ami nem hagyta nyugodni. Baljós előérzete támadt, s mérhetetlen nagy erőfeszítésébe került az, hogy nyugodtnak, sőt vidámnak mutatkozzon. Mióta eljegyezték egymást Chase-szel, érezte, hogy valami történni fog. Valami, amiből semmi jó nem fog származni.

Éppen ezért nagyon megörült, mikor látta, hogy Tony Clifford közeledik felé. Végre igazi öröm ült ki az arcára, mikor üdvözölte barátját. Tony Bonnie bátyja volt, s mivel Belle Bonnie-val töltötte ideje legnagyobb részét, szükségszerűen a lány bátyjával is igen gyakran találkozott. Tony, Bonnie és Belle tulajdonképpen együtt nőttek fel, s Miss Brightmore nem egyszer gondolta úgy, hogy bármennyire is szereti barátnőjét, annak bátyjával talán még kellemesebben el tud beszélgetni. S bár ő kislányból nővé, Mr. Clifford pedig szeleburdi fiúcskából megnyerő külsejű férfivá érett, kapcsolatuk mindig megmaradt a jóleső, baráti mederben. 

- Üdvözlöm, Miss Brightmore – köszöntötte Tony játékosan komoly hangon Belle-t. – Szeretné, hogy én is elmondjam azt, ami oly nyilvánvaló? Keressek néhány szép és kacifántos bókot? De adjon nekem egy kis időt, hiszen ha nem elég giccsesen bonyolult, akkor egy fabatkát sem ér!

Belle vidáman felnevetett, majd odanyújtotta a kezét Tonynak, s elindultak egy kisebb társaság felé.

- Már alig vártam, hogy elszabaduljak – sóhajtotta Belle. – Éppen jókor jöttél,  nem hiszem, hogy sokáig bírtam volna. Te vagy a megmentőm.

- Igazán? – kérdezte élnék kíváncsisággal a hangjában Tony. – És mi a jutalmam?

- Neked adom az első táncom. 

- Micsoda megtiszteltetés!

- Belle, csakhogy végre itt vagy! – szakította félbe beszélgetésüket Bonnie. – Tony, kérlek, hagyj magunkra minket, valami komoly dologról kell tárgyalnunk!

- Meg vagyok róla győződve, hogy roppant fontos és a legkevésbé sincs köze Rayleigh eljegyzéséhez, ugye? – kacsintott Tony, majd csatlakozott egy csak férfiakból álló csoporthoz.

- Te is hallottad a hírt? – kérdezte megdöbbenve Belle. Hogy lehet az, hogy rajta kívül mindenki előre tudott erről a fontos eseményről?

- Természetesen, hiszen ez tartja izgalomban az egész várost! Pont az én fülembe ne jutott volna el? Egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy ki lehet a menyasszony! Talán Essexből hozta, vagy még messzebbről. Nem ismerek egyetlen olyan darlingtoni lányt sem, aki illene hozzá.

Belle túlságosan is jól ismerte barátnőjét ahhoz, hogy ne érezze ki a hangjából áradó keserűséget. Jól tudta, Bonnie kezét-lábát törné, hogy elvetesse magát Cedric Rayleigh-vel. Meg is lett volna rá a lehetősége, hiszen szép volt, majdnem annyi gavallér rajongta körbe, mint Belle-t; élettel teli, játékos, s vidám kedélyű lánynak mondhatta magát, aki előszeretettel kacérkodott minden szembe jövő, pénzes férfivel, de szemmel láthatólag ezt Mr. Rayleigh vagy nem vette észre, vagy nem értékelte túlságosan sokra. Bonnie viszont szentül elhatározta, hogy felhívja magára a férfi figyelmét, s eléri, hogy belészeressen, bármilyen eszközhöz is kell folyamodnia.

- Bizonyára kevéssé értelmes lány lehet – jegyezte meg Belle. 

- Szerinted ostoba dolog hozzámenni egy csinos és gazdag úriemberhez? 

- Igen, az, hogyha nem igazak az érzelmek.

- Te és a romantikus filozófiád! – legyintett Bonnie. – A szerelem már idejétmúlt, csak a könyvekben létezik. Jó házasságot vagyonnal lehet kötni.

- Én komolyan gondolom, Bonnie. Nem tudnék hozzámenni olyasvalakihez, akit nem szeretek. Márpedig nem is tudok lehetetlenebb dolgot kigondolni, mintsem, hogy bármiféle gyengéd érzelmet tápláljak Cedric Rayleigh iránt.

- Szerintem az egész roppant egyszerű. Ha nem tudsz belészeretni, hát imádd a pénzét!

Mindketten jót kacagtak ezen, majd élénk társalgásba merültek barátnőikkel, s mint ahogyan lenni szokott, ez a beszélgetés inkább volt szórakoztató és nevetésre ingerlő, mintsem mélyenszántó vagy magasröptű. Sorra kerültek mindazok a csacskaságok, amelyek körül a fiatal lányok gondolatai forogtak, s nem győzték félbeszakítani a másikat egy-egy együgyű, de igencsak mulatságos megjegyzéssel.

- Borzasztóan megfájdult a fejem – fordult oda Florence némi mesterkéltséggel a hangjában idősebbik lányához. – Kérlek, kérj nekem valamiféle gyógyszert, különben kénytelenek leszünk máris hazaindulni, az pedig nem lenne illendő.

Belle meglepetten nézett vissza anyjára, aki még soha életében nem volt beteg, legalábbis a világ minden kincsiért sem tette volna szóvá. Ráadásul, pontosan tudta, hogy nincs az a megrendítő körülmény, amiért Florence kihagyna egy ilyen estélyt, ahol újra mások alá dörgölheti fennkölt előkelőségét.

- De anyám, azt hiszem, most jelentik be a jegyességet, már csak percek kérdése! Alig várom már, hogy nevethessek egy jót az újdonsült páron.

- Belle, menj gyógyszerért – utasította Florence ellentmondást nem tűrő hangon.

- Majd Cathy elmegy!

- Belle! – sziszegte Florence, s erre a veszélyesen csendes utasításra már nem mert nemet mondani. 

Nagyot sóhajtva felállt, átvágott a termen, majd az előszobába érve próbált keresni valakit, aki segíthet neki, de persze ilyenkor minden szolgáló a konyhában sürög-forog, ő pedig be nem teszi arra a zsíros, mocskos helyre a lábát! Már éppen feladta a keresgélést, s indult volna vissza a bálterembe, mikor nagy meglepetésére Cedric  lépett elő az egyik szobából, s mikor meglátta őt, arcára szokatlan bizonytalanság ült ki. De ez is csak egy pillanat erejéig tartott, s a következő percben már ismét a határozottság gunyoros maszkját öltötte magára.

- Talán eltévedt, Miss Brightmore?

Belle egy darabig fontolgatta, hogy szóba hozza anyja fejfájását és az orvosságot, de elborzadt a gondolattól, hogy bármit is kérjen ettől a férfitól. Nem, abból aztán nem eszik! Inkább öregedik meg vénkisasszonyként harminc macskával, minthogy kérésre nyíljon a szája Cedric Rayleigh előtt!

- Úgy látom, nincs éppen társalkodó kedvében. Nos, ez esetben hadd kísérjem vissza a bálterembe, igazán nem lenne illendő, ha mások is megneszelnék, hogy kiszökött csak azért, hogy velem találkozzon!

- Maga a leglehetetlenebb férfi, akit csak ismerek! – felelte Belle, s szinte fuldoklott a méregtől. Mégis hogyan sikerül ilyen hamar ennyire felbosszantania? Hiszen százszor, sőt ezerszer is megfogadta már, hogy nem hagyja magát kihozni a sodrából, de ez a fennhéjázó arcátlanság egyszerűen mindennél jobban ingerli. Még hogy azért szökött ki, hogy vele találkozzon! Mintha nem látná így is túl sokat azt a pöffeszkedő képét!– Biztosíthatom, hogy soha nem fogja megélni azt a pillanatot, mikor én maga után futok.

- Ez igencsak szíven ütött- válaszolta tettetett megbántottsággal a hangjában Mr. Rayleigh. – De legalább legyen annyi vigasztalásom, hogy belém karol.

Mielőtt Belle bármit is mondhatott volna, azt vette észre, hogy Mr. Rayleigh oldalán vonul a terem felé.

- Nem kéne most a menyasszonyával lennie, Mr. Rayleigh? – kérdezte kissé csípősen Belle, s angyalian elmosolyodott, mintha csupa jóindulatból szövődő társalgást kezdeményezne.

- Úgy vélem, jelenleg ő is roppant jól szórakozik.

- Igazán? Alig várom már, hogy megismerjem. Remélem, nem maradok le semmiről. Higgye el, elsőként fogok gratulálni.

Cedric válasz helyett benyitott a bálterembe, s bevezette Belle-t. A lány legnagyobb meglepetésére a teremben elhalt az izgatott zsibongás, elillant a várakozás fülledt, fojtogató köde, s mindez a megdöbbenés elképesztő súlyának adta át a helyét. Minden szempár Belle-re és az ifjabb Mr. Rayleigh-re szegeződött, egészen érthetetlenül. A pillanatnyi néma csend után viszont tapsvihar tört ki, s az egész társaságon az ujjongás hulláma futott végig.

Belle akárhogyan erőltette a fejecskéjét, nem talált kielégítő, s mindent tisztázó magyarázatot. Értetlenül nézett a férfire, aki csak szemtelenül somolygott mellette, majd halkan odasúgta a fülébe:

- Nyugodjon meg, nem fog lemaradni semmiről, Miss Brightmore. Vagy jobban szeretné, ha ezentúl Mrs. Rayleigh-nek szólítanám?