2. fejezet

1852 első igazán nagyszabású bálját márciusban rendezték. Egész Darlington az esemény körül forgott, másról sem lehetett hallani, csak pompázatos termekről, ínycsiklandó ételekről, finom kelmékről és vékony csipkéről. A fiatal lányoknak, csakúgy, mint minden bál előtt, hatalmas gondjaik támadtak. Hogyan tűzzék fel a hajukat? Kinek ígérjék oda táncaikat? S ami a legfőbb, az esemény előtt napokig koplaltak, hogy fűzőjük a lehető legvékonyabb derekat ölelje körül.

Egy ilyen estély mindig rengeteg hasznot hoz a városnak, hiszen ki menne el bálba új ruha nélkül? Ki ne varratna újabb és újabb fodrokat, hogy alakja minél csinosabbnak tűnjön? Így hát a Rayleigh család bálja kielégítette a város minden igényét, mind társalgási, mind pénzköltési és kereseti szempontból. Gondoskodott róla, hogy a varrók, szabók, cipészek ne unatkozzanak, s kiváló beszédtémának bizonyult mindenféle társadalmi réteg körében. Az idős férfiak előre örültek, hogy ismét megvitathatják egymással százszor is elismételt politikai, vallási és közéleti tételeiket, az asszonyok azon fáradoztak, hogy az ő gyermekük vonja magára a legtöbb csodáló szemet, s alig várták, hogy rosszmájúan becsméreljék azokat, akik különbnek mutatkoznak; míg a fiatal lánykák nem győztek eleget suttogni maguk között kiszemeltjeikről, ujjaikon számolgatták gavallérjaikat, s felcsillant bennük a remény, hogy talán most férjet szerezhetnek.

Darlington egyik legelőkelőbb birtokán, Nortfielden is hetek óta csak erről lehetett hallani. A szolgák a bálról pusmogtak, találgatták, mit vesznek fel a kisasszonyok, hogy Edgar úr vajon mennyire önt fel a garatra, s hogy az asszonyság milyen kemény büntetést mér majd rá az elfogyasztott brandy mennyisége miatt. Gyakori eset volt ugyanis, hogy Mr. Brightmore jóval többet ivott a kelleténél, s evégett jó esetben kénytelen volt az egyik vendégszobába szorulni, de előfordult olyan is, hogy szégyenszemre az istállóból került elő. Ezek az estetek nem kis derültséget keltettek a ház népének szemében, de mivel mindannyian szerették és becsülték az urukat, kilengéseit hamar elfeledték, s bőszen pocskondiázták az asszonyságot, amiért nem képes megérteni, hogy egy férfi szervezetének szüksége van az italra, s ha egyszer Edgar úr kiszáradt, valamivel csak csillapítania kell szomjúságát! A másik dolog pedig az, hogy Mrs. Brightmore sem vette meg az italt, s néha ugyancsak megszalad a keze egy-egy pohár borocska kitöltésénél, s ennek másnap igencsak megitta a levét mindenki, aki a szeme elé került.

Belle nem igazán érette a nagy felhajtást, s a házon eluralkodó feszült, várakozással teli izgalmat, hiszen számára ez is csak egy újabb este volt, amelyen tündökölhet. Bár szülei többször is utaltak egy izgalmas bejelentésre, egy igazán nagy jelentőségű eseményre, amelynek teljes valójára csak a bál estéjén fog fény derülni, Belle nem törődött az elejtett célzásokkal, egészen más töltötte ki idejét, s szívét.

Nagyot sóhajtott, s gyengéden megfogta a vele szemben ülő férfi kezét.

- Semmi okod a félelemre – mondta lágyan.

- Igazán úgy gondolod? – felelte neheztelve a férfi, s akkorát fújtatott, hogy kissé hosszú szőke haja meglebbent a homlokán. Belle elmosolyodott, s kisimította a kósza tincset az arcából.

- Igazán. Tudod, hogyan érzek – suttogta, s szégyenlősen lesütötte a szemét.

- Belle, te gyönyörű vagy és gazdag. Bárkit megkaphatsz – ellenkezett a férfi. – Nem vagyok hozzád való. Minden nap egyre jobban és jobban rettegek attól, hogy találsz valakit. Valakit, aki tökéletesen beleilleszkedik a világodba.

- És már meg is találtam az illetőt.

A férfi arca azonnal megkeményedett, s bár igyekezett palástolni féltékenységét, egy apró ránc a homlokán elárulta érzelmeit. Belle alig tudta elfojtani mosolyát.

- Rád gondoltam. Hát nem teljesen nyilvánvaló?

- Belle, te még mindig nem érzed a különbséget közöttük. Az óriási szakadékot, ami felé zuhanunk. Ez nem mehet így tovább, meg kell értened.

Belle-ben hirtelen a kirakós szavai éles képpé álltak össze, s azt kívánta, bárcsak ne értené, miről beszél a férfi. Zuhannak, és ennek véget kell vetni. 

- El akarsz hagyni?

A férfi ahelyett, hogy azonnal válaszolt volna, a karjaiba kapta a lányt, erősen magához szorította, s lágy csókot lehelt a homlokára.

- Hogy gondolhatsz ilyet? – kérdezte kissé megrovón.  – Még mindig nem érted, hogy mennyire szeretlek? Már csak önző okokból sem hagynálak el – folytatta nevetve a férfi. – Képtelen lennék lemondani rólad – tette hozzá komolyabb hangnemre váltva.

Belle már annyi romantikus regényt olvasott, annyi méztől csöpögő szerelmes történetet, most mégsem jutottak eszébe a megfelelő szavak. Hiába kutatott a fejében valami ideillő válasz után, ami kellőképpen kifejezi érzelmeit, nem talált semmit, ami ne lenne túl kevés. Végül a férfi mellkasára hajtotta a fejét, s nagyot sóhajtott.

- Muszáj elmenned? – kérdezte a férfi. – Nem mondhatnád azt, hogy beteg vagy?

- Ez egyszerűen nem így működik.

- Akkor hogy működik?

- Nekem ott kell lennem – jelentette ki határozottan Belle. – És valójában szeretnék is elmenni.

- Persze, hiszen te vagy a királynő, akit körberajonganak – morogta a férfi. – Gondoltál már arra, hogy milyen érzés ez nekem? El kell viselnem, hogy az a sok piperkőc egyfolytában hajbókol előtted, te pedig bájosan mosolyogsz rájuk, s egy pillanatig elhiszik, hogy ők a legboldogabb férfiak a világon. Mi lesz, hogyha ez a pillanat ezúttal egy kicsit tovább fog tartani?

- Feleslegesen aggódsz – felelte Belle, mire a férfi mogorván elhúzta a száját. – Milyen biztosítékot szeretnél?

A férfi szeme játékosan megcsillant, majd néhány percig a gondolataiba mélyedt.

- Azt hiszem, pontosan tudom, mire van szükségem – jelentette ki végül, s arcára különös izgalom ült ki.

- Mégpedig? – kíváncsiskodott Belle, s úgy helyezkedett a férfi ölében, hogy a szemébe tudjon nézni.

- Gyere hozzám feleségül.

Belle szívét egyszerre százféle érzelem rohamozta meg: hitetlenkedés, öröm, kétségbeesés és émelyítő mámor keserédes keveréke. Ismét azt érezte, hogy képtelen megszólalni, csak bámult a férfi várakozó arcára, s nem tudta, hogy mihez kezdjen a helyzettel. A helyzettel, amelyre mindennél jobban vágyott, s amelyre még aligha mondhatta magát felkészültnek.

- Várj – vette át a szót végül a férfi. – Tudom, nem így kellett volna – hangjából kiérződött a feszült izgalom. Felállította Belle-t, majd letérdelt elé. -  Belle, talán azt gondolod, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat erre. De tudod, mit gondolok én? Azt, hogy szeretlek. Éppen ezért nem számít az, hogy most, vagy két év múlva kérlek meg. Ez az érzés nem fog változni, és lehetetlennek tartom, hogy megszűnjön. Hozzám jössz feleségül?

Belle lábai remegni kezdtek, s hirtelen annyi mindent szeretett volna mondani, de csak ennyi jött ki a száján:

- Igen – nyekeregte szokatlanul vékonyka hangon.

A férfi arcára földöntúli boldogság ült ki. Olyasféle, amely még a legcsúnyább arcot is a szépség magaslatára emeli. Szorosan átölelte Belle-t, majd hirtelen megemelte, s körbepörgette. Belle csilingelő kacagása betöltötte a szobát. A férfi egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, s mindketten rázuhantak a hatalmas ágyra. A lány egy kicsit megrémült, hogy ilyen közel vannak egymáshoz. Tudta, hogy nem szabad, nem illik, de amikor vele volt, egyszerűen mindenféle tanítás és nevelés az érvényét vesztette. Érezte, hogy a férfi arca egyre közelebb kerül az övéhez, lélegzete már a bőrét becézgette. Ekkor azonban megreccsent a lépcső egyik foka, Belle pedig azonnal felugrott az ágyról. Szégyellnie kellett volna, hogy ilyen helyzetbe került, de túlságosan vágyott a férfi érintésére. Szerencséjére egy közeledő alak megmentette bármiféle meggondolatlan tettől, de ez egyben azt is jelentette, hogy búcsúzniuk kell.

- Menj – suttogta Belle, s gyengéden megsimogatta a férfi arcát.

- Nem tudok elmenni.

- Menned kell. Mindjárt felér! – sürgette.

A lépcső deszkái ismét megreccsentek, s Belle az ablak felé tolta a férfit.

- Szeretlek - mondta az, majd hirtelen megához rántotta a lányt, s finoman megcsókolta.

- Én is. De most már menj, nem találhatnak itt!

A férfi nevetve állt fel az ablakpárkányra.

- Vigyázz magadra! – mondta ijedten Belle, s idegesen az ajtó felé pillantott. Sietve igyekezett kifűzni a ruháját, de kopogtak az ajtón. Azonnal beleugrott az ágyába, s magára húzta a takarót úgy, hogy a nyaka is alig látszott ki alóla. – Gyere! – kiáltotta ki, s bár próbált nyugalmat erőltetni az arcára, szíve úgy vert, hogy félő volt, kiugrik a helyéről.

Az ajtó lassan, óvatosan kinyílt, s Cathy félénk alakja jelent meg.

- Bejöhetek? – kérdezte csendesen.

- Persze – vágta rá Belle talán túlságosan is gyorsan. Nehezére esett, hogy újra összeszedje magát. Úgy érezte, hogy már nem ő irányítja a testét. A heves igalom végigszáguldott az ereiben.

Cathy finoman becsukta az ajtót, majd halkan az ágyhoz lépdelt. Látszott, hogy tépelődik valamin, de nem tudott elég bátorságot gyűjteni ahhoz, hogy kimondja azt. Belle érdeklődve fordult felé, s reménykedett, hogy húgának megmarad az a jó szokása, hogy nem üti bele az orrát mások dolgába. Némán nézte Cathy belső küzdelmét, s szerencsétlenségére ezúttal a kíváncsiság kerekedett felül.

- Kivel beszélgettél?

- Amit látod, egyedül vagyok – felelte látszólagos teljes nyugalommal Belle. – Nem vagyok őrült, hogy magamban beszéljek.

- Nevetést hallottam.

- Mert könyvet olvastam, és egy rész roppant mulatságosnak találtam.

- Milyen könyvet?

- Cathy, miért jöttél? Semmi kedvem a vallatáshoz, megfájdult a fejem és szeretnék mihamarabb aludni – pirított rá a húgára, aki azonnal összehúzta magát.

- Ne haragudj, Belle, igazán nem akartalak felizgatni. Én csak… Nem tudtam eldönteni, hogy melyik ruhámba menjek holnap – vallotta be. – A rózsaszín muszlinruhámra gondoltam, tudod, aminek a derekán az a fehér öv van. Vagy legyen a lila?

- A rózsaszín előnytelen, nem tudjuk úgy befűzni a derekadat, ahogyan kellene. A lila pedig túlságosan is öregít. Vedd fel a halványzöldet.

- Igen, igen, ez lesz a legjobb. Valójában magam is a zöldre gondoltam – bólogatott Cathy. - Szerinted… Ó, Belle, mi lesz, hogyha senki sem fog felkérni és én leszek az egyedüli lány, aki petrezselymet árul?

- Ne beszélj butaságokat! Természetesen táncolni fogsz. Tony biztosan elkap legalább egy fordulóra.

Belle ekkor még csak nem is sejtette azt, hogy mennyire sokat jelentett Cathy-nek az utolsó mondata. Nem vette észre, hogy a húga sápadt arcán rózsaszín foltok jelentek meg, s zavarában elkapta a tekintetét. Igazából Belle vajmi keveset fáradozott azzal, hogy egyáltalán a húgára figyeljen. Természetesen szerette őt, de megszokta kis, ingatag, jelentéktelen természetét, s azt gondolta, hogy ez az egyszerű jellem nyitott könyv, nem rejlenek benne olyan titkok, amelyek ne lennének annyira unalmasak, hogy ásításra ne késztetnék.

- Cathy, most már igazán szeretnék lefeküdni.

- Igen, persze, ne haragudj, kérlek, nem akartalak zavarni. Csak… - kezdte a magyarázkodást, de elharapta mondanivalóját. – Jó éjszakát, Belle.

- Jó éjt – vetette oda Belle, s nagyot sóhajtott, mihelyst becsukódott a húga mögött az ajtó.

Belle tisztában volt azzal, hogy aludnia kellene, máskülönben a szeme alatti karikák és a nyúzott arca lesz a legnagyobb látványosság a holnapi bálon. De nem tehetett róla, egyszerűen muszáj volt újra és újra átélnie a felfoghatatlanul tökéletes perceket, amikor is eljegyezte magát azzal az emberrel, akit a világon a legjobban szeretett. Legalábbis így hitte akkor.

 Nagyot sóhajtva mászott ki az ágyból, s nekitámaszkodott a kinyitott ablak peremének. Élvezte, ahogyan a hűvös levegő simogatta a forró bőrét. Egész testében égett. Égett a vágytól, a titok erejétől. Eszébe jutott az első találkozás, amikor még nem is sejtette, hogy Chase Medley egyszer túlságosan is sokat fog jelenteni számára. Vészjóslóan sokat.

Éppen Bonnie-val sétálgattak Darlington utcáin, csacskaságról beszéltek, s versenyeztek, ki tud több pénzt elkölteni. Hazafelé megnézték, hogyan halad az új templom építése, s megálltak pár szót váltani az idős lelkésszel, aki örömmel fogadta őket. Körbejárták az új épületrészeket, az atya boldogan magyarázta, hogy mi mire szolgál, megmutatta az újonnan érkezett freskókat. Belle figyelmesen hallgatta a férfi szavait, de Bonnie-t nem kötötte le túlságosan az új építészeti stílus jellemző motívumainak részletes ecsetelése, s egyre gyakrabban rántotta meg óvatosan barátnője karját, jelezve ezzel, hogy ideje továbbindulniuk. Belle azonban nem akart udvariatlan lenni, s tudta, hogy mennyit jelent az új templom a lelkésznek, ezért megértően, mosolyogva hallgatta végtelennek tűnő áradozását, hiszen az ő helyében bizonyára ugyanígy fecsegne túláradó örömében. Éppen befordultak a mellékhajónál, mikor Belle rosszul lépett, bokája kibicsaklott, s kis híján belezuhant egy hatalmas gödörbe, de az utolsó pillanatban két erős kar a derekánál fogva már-már durván visszarántotta. Ő maga megnémult a rémülettől, Bonnie viszont helyette is nagyot sikoltott, a lelkész pedig ijedtében majdnem belesett a gödörbe. Miután azonban meggyőződött róla, hogy senkinek sem esett bántódása, kézzel-lábbal szabadkozni kezdett.

- Nagyon sajnálom, drága Miss Brightmore, az én hibám, hogy ide hoztam, csak úgy elragadtattam magam! Tudja, mennyire fontos nekem ez az építkezés, szerettem volna, ha mindent megcsodálhat, de majdnem a nyakát szegte! Kérem, ne haragudj rám, kedvesem, hogy ilyen veszélybe sodortam, álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyesmi megtörténhet! Nem ütötte meg magát? Jaj, drága Miss Brightmore, üljön le, bizonyára rosszul érzi magát, nem tehetett jót ez a nagy ijedtség.

- Mr. Howalls, igazán semmiség az egész – felelte nyugodtan Belle, miután sikerült rendbe szednie lélegzetét, s kedvesen rámosolygott az öreg lelkészre. – Elvégre semmi baj nem történt.

- Hogy mondhat ilyet, kedvesem? Akár komoly sérülést is szenvedhetett volna, s mindezt az én balgaságom miatt...

- Mr. Howalls, nagy örömömre szolgált ez a kis séta, igazán hálás vagyok azért, amiért körbevezetett. Ne hagyjuk, hogy ez a kis szerencsétlen eset belerondítson a délutánunkba. Felejtsük el az egészet – javasolta, majd a megfordult, hogy a megmentője szemébe tudjon nézni. – Nem tudok elég köszönetet mondani azért, amit tett. Hogyan fejezhetném ki hálámat?

Belle azonnal észrevette, hogyan néz rá a férfi. Látta, hogy tekintete megpihen vékony derekán, ruhája visszafogott dekoltázsán, hosszú nyakán, mosolyra nyíló vörös ajkain, s végül belemélyedt szeme égszínkék tengerébe.

- Nagyon szívesen – felelte végül. – Igazán kár lett volna Önért, kisasszony.

Bonnie halkan felkuncogott, Belle arca pedig lángba borult.

- Mr. Medley, kérem térjen vissza a munkájához – szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon Mr. Howalls.

- Igen, atyám – válaszolta a férfi, majd megfordult, s elindult a szerszámok felé.

- Várjon! – kiáltotta utána Belle. – Hadd adjak egy kis pénzt.

Belle hátrahőkölt a férfi szeméből sütő gyűlölettől.

- Nincs szükségem a pénzére.

- Hát persze, hogy nincs, de valamivel meg kell hálálnom, amiért nem hagyta, hogy nyakamat szegjem.

- Meg akarná venni tőlem az életét? – kérdezte a férfi, s hangjában tapintható volt az ellenszenv.

- Mr. Medley, nyomatékosan meg kell kérnem, hogy térjen vissza a munkájához!

- Igen, atyám.

Belle már nem próbálta feltartani a férfit. Menjen, menjen csak, reméli, hogy jól fejbe vágja magát egy hatalmas kalapáccsal! Hogy lehet valaki ennyire modortalan, ennyire faragatlan, ennyire… Belle nem találta a megfelelő jelzőket, amiket rásüthetne a férfira.

- Bocsásson meg a kellemetlenségért, Miss Brightmore – szabadkozott ismét a lelkész. – Máskor igen kedves fiatalember.

- Ebben biztos vagyok – morogta Belle. – Sajnálom, Mr. Howalls, nekünk mennünk kell.

- De még az oltárt meg se nézték!

- Erre most tényleg nincs elég időnk, Mr. Howalls, már így is késésben vagyunk, de majd egy másik alkalommal sort kerítünk rá. Isten áldja, atyám!

- Isten legyen veletek, gyermekeim! – búcsúzott a lelkész.

Bonnie vidáman belekarolt barátnőjébe, s alig tudta elfojtani a feltörni készülő nevetését.

- Igazán érdekes kirándulás volt, nem gondolod? – kérdezte csipkelődve.

- Igen, most már megtanultam, hogy nézzek a lábam elé, különben még a végén egy szép nagy gödör fenekén végzem kitört nyakkal.

- Tudod jól, hogy nem erre gondoltam – kuncogott Bonnie. – Én egészen mást találtam érdekesnek.

- Nem értem, miről beszélsz – felelte Belle, de pillantását elkapta barátnője izgatott arcáról. Zavarban volt.

- Nagyon rosszul hazudsz, Maybelle Brightmore! – kiáltotta Bonnie. – Igazán csinos férfi volt, nem gondolod?

- Szerintem Mr. Howalls egy kicsit öreg lenne hozzád.

Bonnie csúfondárosan elmosolyodott, s játékosan oldalba bökte Belle-t.

- Én a hős megmentődre céloztam.

- Azt hittem, hogy nem adod alább évi nyolcezer fontnál – ugratta Belle.

- Nem bizony! De attól még nem vakultam meg. Láttam, hogy nézett rád. Majdnem felfalt a tekintetével!

- Bonnie! Hogy mondhatsz ilyet?

- Láttam, amit láttam. Különben is, nem véletlenül termett ott. Már egy jó ideje figyelt minket.

- Szóval, te is jó ideje figyelted őt.

- Természetesen – vallotta be mindenféle szégyenkezés nélkül.– Szerintem te azért nem ismered be, hogy a maga vagyontalan, munkásosztályi nemében elsőrangú, mert túlságosan is tetszik neked.

Belle elmosolyodott a felidézett emlék hatására. Már az első pillanattól kezdve vágyott arra, hogy ez a férfi csodálja őt. Valami érthetetlen oknál fogva azt érezte, hogy addig nem nyugodhat, amíg magába nem bolondítja. S ez könnyebben ment, mint gondolta volna. Másnap találkozott a férfival az egyik üzletben, az pedig udvariasan bocsánatot kért korábbi modortalanságáért, majd együtt elsétáltak a templomig. Howalls atya roppantul megörült, amikor meglátta a lányt, s sejtelme sem volt arról, hogy ezúttal nem miatta jött. Belle látogatásai a templomban egyre szaporodtak, mindig talált valami ürügyet, hogy ott legyen dolga: ételt és ruhát osztogatni a szegényeknek, megfesteni néhány bibliai témából táplálkozó képet, vagy csak egyszerűen a saját lelki békessége. A lelkész igazán boldog volt, hogy vannak még ennyire finom, igazhitű lányok. Arra persze nem is gondolt, hogy nem az ő ragyogó személyisége, hanem sokkal inkább egy másik férfi szemrevaló alakja vonzotta oda talán túlságosan is gyakran a lányt.

 Belle tizenöt éves volt ekkor. Lehet-e csodálkozni azon, hogy pont abban a korban, mikor a gyermeki lélek megérik, a fiatal szív azonnal beleszeret az első férfiba, aki édes bókokkal halmozza el, s aki elsőként látja meg benne a nőt? Belle fejét nem volt nehéz elcsavarni. A férfi csinos arca, megnyerő modora, lágy kedvessége pedig tökéletes keveréknek bizonyult.

Gyakran gondolkodott azon, hogy a férfi, aki oly gyengéd volt hozzá, az első nap miért viselkedett egészen érthetetlenül ellenségesen. Egy alkalommal óvatosan meg is kérdezte, s a válasz egészen meglepte: „Annyira tökéletesnek láttalak, hogy egy pillanatig azt hittem, képzelődöm. Elszégyelltem magam, amiért pillantásommal nyilvánvalóan elárultam gondolataimat. Teljesen elvesztettem az irányítást magam fölött, s rosszabbik énem tört felszínre. Talán pont azért, mert te olyan gyönyörű szép voltál, én pedig túlságosan is jelentéktelen.”

Miss Brightmore még talán túlságosan is fiatal volt az élet mindenféle komolyságaihoz, mégis tökéletesen tudatában volt annak, hogy nem létezhet az az akadály, amely elválaszthatná őt titkos jegyesétől.

1. fejezet

Maybelle Brightmore ünnepelt szépség volt, a legszebb virág Darlington tarka csokrában. Hosszú, aranyszőkén ragyogó haja, s vidámságtól csillogó égszínkék szeme mindenkit megbabonázott, bűvös tekintetétől elszakadni lehetetlen volt. Ha egyszer valaki beletekintett e szempárba, képtelen volt szabadulni, s talán észre sem vette a lány viruló, rózsás arcát, tejfehér bőrét, az őrjítően piros ajkai mögül elővillanó játékos mosolyát, hosszú nyakát, lágyan ívelt vállát, gömbölyű kebleit, valószínűtlenül vékony derekát, s aprócska, formás lábait. Égszínkék szeme börtön volt, édes, gyönyörteljes börtön, mely falai mögött csilingelő kacagás és kacéran elsuttogott ígéretek bújtak meg.

Igen, Maybelle Brightmore minden kétséget kizárólag gyönyörű volt, s ezt belé is nevelték. Talán hamarabb tanulta meg úgy ringatni a csípőjét, hogy minden férfi megforduljon utána, mint az olvasást. Megtanították neki, hogyan vessen perzselő pillantást kiszemeltjére úgy, hogy az eleven tűzben égjen, s hogy vágya csillapítására egyetlen orvosság legyen csupán: a lány pajkosan elrebegett csalóka ígérete. Megtanították neki, hogyan győzze le mosolyával a leggőgösebb férfiakat, s hogyan hajoljanak meg előtte édes szavai hallatára a legellenségesebb alakok. S Maybelle kitűnő tanítványnak bizonyult. Mindenféle erőfeszítés nélkül, könnyed természetességgel használta ki bájait, s az egész lényét ez a megfoghatatlan egyszerűség tette tökéletessé a külvilág szemében.

Szülei, s az emberek, akik körbevették, elhitették Belle-lel, hogy a szépsége a boldogsága záloga, s hogy bármit elérhet vele, csak ügyesen kell játszania. Meg kell tanulni gyengének, szerény kis nebáncsvirágnak látszani, törékeny nádszálnak, amelyet a legkisebb szél is kettétörhet, s tudatlannak, már-már ostobának mutatkozni. Belle kötelességtudóan itta magába anyja minden szavát, s hagyta, hogy elhalmozzák bókokkal, s a legkülönfélébb módokon legyezgessék hiúságát.

Egy olyan nőnek, akinek a külcsín minden ragyogása megadatott, igazán illene önhittek, vagy legalábbis ostobának lennie. De nem, Maybelle sosem volt gőgös vagy fölényeskedő. Kitűnő, hibátlan modora, s szelíd természete igazi úrilányhoz illett. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mit követel meg az illem, s kedves mosolyával még a legbarátságtalanabb embereket is feloldotta ridegségük alól. Szavaiban nem lehetett találni egy csepp hetykeséget sem, őszinte, tiszta teremtés volt, mintaképe minden darlingtoni lánynak. Szépsége, s szeretetreméltó természete mellé még egy ajándékot kapott az égtől: furfangos észjárást, s megkérdőjelezhetetlenül éles logikát, amelynek segítéségével gyakorta felülkerekedett a nála idősebbeken, s amelynek létét az anyja a legerősebben palástolni kívánta.

„Egy lánynak nem illik, hogy esze legyen! Egyszerűen tűrhetetlen!” – mondogatta, Belle pedig azonnal hitt neki, s mindent megtett azért, hogy a kellő időben kellőképpen együgyűnek mutatkozzon. Elfogadta, hogy minden úgy van, ahogyan az anyja mondja, de egészen különösnek, szinte érthetetlennek találta, hogy bármiféle vonzó vonást tükrözhet az, ha valaki a végletekig tudatlan. Az intelmek ellenére sokoldalúan művelte elméjét: olvasott, zongorázott, angyali hangon énekelt, s a legkiválóbb táncos volt a környéken.

Egyetlen ember volt, aki nem rajongta őt körbe: Miss Julia Nash, gyermekkori dadája, aki óvatosságra intette. „A szépség nem tart örökké. A csinos arc elhervad, a haj megőszül, ezért vigyázz, hogy mindig több legyen belül, mint kívül. Több szív, mint vékony csipke, s több ész, mint lágy selyem.” Nash néni szavai örökre az emlékezetébe vésték magukat. Ezek voltak az utolsó mondatai, amelyeket Belle-hez intézett, s a lány mérhetetlen szeretettel őrizgette a gondolatot, mindent megtett annak érdekében, hogy e szerint éljen, s fokozatosan távoldott anyja akaratától, egyre kevésbé hagyta, hogy gyönyörű bábuként irányítsák.

Mire Belle tizenhat éves lett, teljesen kikerült az anyja hatása alól. Nem volt többé játékszer. Nem is lehetett, hiszen elkezdődtek a saját, titkos játszmái, s szépen lassan ráébredt arra, hogy szépsége és éles elméje tökéletes párost alkotnak. Nem is tudta, mennyire veszélyesen tökéleteset.

Cathy Brightmore valószínűtlenül éles ellentéte volt nővérének. Szülei egy újabb ragyogó szépséget vártak, de csalódniuk kellett. Belle oly sokat kapott, hogy húgának már nem volt mit adni. Mr. és Mrs. Brightmore-ban egy ideig élt a remény, hogy fiatalabbik lányuk később beér, s őt is bámulja majd egész Darlington. Cathy piszkosszőke haján, szürkés szemén, halovány, beteges arcszínén viszont nem tudott változtatni az idő. Leginkább egy félénk kisegérhez volt hasonlatos, aki összerezzen még a legkisebb zajtól is. Keserű csalódás volt ez az anyjának, aki lassan megunta istápolását, s egészen egyszerűen elfordult tőle. Pedig Cathy próbálkozott, egyre azon igyekezett, hogy legalább halvány képe legyen csodálókkal körülvett nővérének, ne csupán a sötét árnyéka, de minden próbálkozása meddőnek bizonyult. Nem maradt más, mint a gyönyörű Miss Brightmore fakó, sajnálatraméltó kis húgocskája, akihez mindenkinek csak azért volt egy-két kedves szava, hogy Belle közelébe kerüljön. Cathy legalábbis így látta a helyzetet, s ez napról napra súlyosbodott a szemében. Képtelen volt függetleníteni magát nővére személyétől, s azt kellett észrevennie, hogy már önálló gondolatai sincsenek. Egyfolytában az járt a fejében, hogy mit választana Belle, mit felelne a kérdésre, hogyan tenné ezt meg ezt, s próbált e szerint cselekedni. Emiatt egyszerre gyűlölte és imádta nővérét. Gyűlölte, hogy mindent elvett tőle, s neki már csak a színtelenség maradt, s imádta, mert Belle mindig oly kedves, oly jó, oly szeretnivaló volt hozzá! Elmondta, akár százszor is egy nap, hogy Cathy csodaszép úgy, ahogyan van, s a lány hitt neki, mert hinni akart. Néha befurakodott a mételyező gondolat az agyába, hogy Belle bizonyára azért osztogatja nagylelkűen a bókokat, mert megvan mindene, amelyre egy lány vágyhat, s csupán szánalomból kegyeskedik néhány jó szóval, de hamar elhessegette. Bele sem gondolt, hogy nővérének talán igaza van. Cathy valójában egészen szép lehetett volna, de ki méltatna figyelemre egy aprócska, törékeny kis verebet, mikor ott szárnyal felette a lángoló főnix?

Edgar Brightmore-t mindenki szelíd, jólelkű, s kissé tétova embernek ismerte. Az egész város becsülte s szerette a „kedves öregurat”, aki gyakran olyan gyámoltalan volt, mint egy kisgyermek, de határozottan kiállt az igazságért, s mindenkihez volt egy-két szívből jövő, szeretetreméltó szava.  Sohasem panaszkodott, nem kesergett, jó kedélye átsegítette őt a hétköznapok nehézségein. Egyetlen egy ember tudta megtörni, s lehervasztani derűs mosolyát az arcáról. Sajnos ezzel az emberrel kénytelen volt egy ágyban aludni.

Florence Brightmore mérhetetlenül gőgös és büszke asszony volt. Sosem volt igazán szép, de ezt aligha vehette észre bárki is. Mindennél jobban értett a férfiak elbűvöléséhez, s sikerült elhitetnie magáról, hogy a valójában oly kevéssé csinos arca a mennyek birodalma. Mindig biztos volt abban, hogy lesz férje, méghozzá igencsak jómódú férje, hiszen régi, előkelő, vagyonos családból származott. Talán éppen ezért sosem kereste a szerelmet. A hasznot, csakis a hasznot látta mindenben. Egy férfi megítélésében vajmi keveset számított nála a küllem és a modor. A szemében egy kérő semmit sem ért ötezer font évjáradék nélkül. Igen, határozottan tudta, hogy neki gazdag férje van szüksége, s azt is tudta, hogy mindent megszerez, amit igazán akar, éppen ezért élete mentes volt a fiatal lányok gyakran megálmodott romantikus meséitől. Nem volt mindent elsöprő szerelem, s talán magáról a szerelemről sem beszélhetünk, házasságának története mellőzött mindenféle izgalmat és fordulatot. Florence mindent nagyon egyszerűen intézett. Abban a pillanatban eldöntötte, amikor a fülébe jutott, Edgar Brightmore birtokai évi hétezer fontot jövedelmeznek, hogy Florence de Clare-ből egy szép napon Mrs. Brightmore válik. Igaza lett. Edgar hitt a mézesmázos szavaknak, az ártatlan szemeknek, a törékeny léleknek, s csak akkor döbbent rá, milyen is Florence valójában, amikor már késő volt. Az asszony még csak kísérletet sem tett arra, hogy az esküvő után szerelmesnek mutatkozzon. Hideg és határozott volt, s egész lényéből férfias erő sugárzott. Az irányítása alá vett mindent, fölényeskedő s goromba volt a szolgálókkal, de senki, még a férje sem mert ellenszegülni neki. Florence mindig tudta, hogy mit akart. S most egyetlen vágya volt: uralkodni. Nem számított, hogy kin vagy min. Érezni akarta a hatalom ízét, s erre a célra tökéletesen megfelelt a saját családja, de a külvilág ebből a mohó vágyból nem láthatott semmit.
A Brightmore család mindenki szemében tökéletesnek tűnt föl. Mert csakis a látszat számít, nem pedig az, ami a felszín alatt forr. Igen, a látszat mindenekfelett.