1. fejezet

Maybelle Brightmore ünnepelt szépség volt, a legszebb virág Darlington tarka csokrában. Hosszú, aranyszőkén ragyogó haja, s vidámságtól csillogó égszínkék szeme mindenkit megbabonázott, bűvös tekintetétől elszakadni lehetetlen volt. Ha egyszer valaki beletekintett e szempárba, képtelen volt szabadulni, s talán észre sem vette a lány viruló, rózsás arcát, tejfehér bőrét, az őrjítően piros ajkai mögül elővillanó játékos mosolyát, hosszú nyakát, lágyan ívelt vállát, gömbölyű kebleit, valószínűtlenül vékony derekát, s aprócska, formás lábait. Égszínkék szeme börtön volt, édes, gyönyörteljes börtön, mely falai mögött csilingelő kacagás és kacéran elsuttogott ígéretek bújtak meg.

Igen, Maybelle Brightmore minden kétséget kizárólag gyönyörű volt, s ezt belé is nevelték. Talán hamarabb tanulta meg úgy ringatni a csípőjét, hogy minden férfi megforduljon utána, mint az olvasást. Megtanították neki, hogyan vessen perzselő pillantást kiszemeltjére úgy, hogy az eleven tűzben égjen, s hogy vágya csillapítására egyetlen orvosság legyen csupán: a lány pajkosan elrebegett csalóka ígérete. Megtanították neki, hogyan győzze le mosolyával a leggőgösebb férfiakat, s hogyan hajoljanak meg előtte édes szavai hallatára a legellenségesebb alakok. S Maybelle kitűnő tanítványnak bizonyult. Mindenféle erőfeszítés nélkül, könnyed természetességgel használta ki bájait, s az egész lényét ez a megfoghatatlan egyszerűség tette tökéletessé a külvilág szemében.

Szülei, s az emberek, akik körbevették, elhitették Belle-lel, hogy a szépsége a boldogsága záloga, s hogy bármit elérhet vele, csak ügyesen kell játszania. Meg kell tanulni gyengének, szerény kis nebáncsvirágnak látszani, törékeny nádszálnak, amelyet a legkisebb szél is kettétörhet, s tudatlannak, már-már ostobának mutatkozni. Belle kötelességtudóan itta magába anyja minden szavát, s hagyta, hogy elhalmozzák bókokkal, s a legkülönfélébb módokon legyezgessék hiúságát.

Egy olyan nőnek, akinek a külcsín minden ragyogása megadatott, igazán illene önhittek, vagy legalábbis ostobának lennie. De nem, Maybelle sosem volt gőgös vagy fölényeskedő. Kitűnő, hibátlan modora, s szelíd természete igazi úrilányhoz illett. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mit követel meg az illem, s kedves mosolyával még a legbarátságtalanabb embereket is feloldotta ridegségük alól. Szavaiban nem lehetett találni egy csepp hetykeséget sem, őszinte, tiszta teremtés volt, mintaképe minden darlingtoni lánynak. Szépsége, s szeretetreméltó természete mellé még egy ajándékot kapott az égtől: furfangos észjárást, s megkérdőjelezhetetlenül éles logikát, amelynek segítéségével gyakorta felülkerekedett a nála idősebbeken, s amelynek létét az anyja a legerősebben palástolni kívánta.

„Egy lánynak nem illik, hogy esze legyen! Egyszerűen tűrhetetlen!” – mondogatta, Belle pedig azonnal hitt neki, s mindent megtett azért, hogy a kellő időben kellőképpen együgyűnek mutatkozzon. Elfogadta, hogy minden úgy van, ahogyan az anyja mondja, de egészen különösnek, szinte érthetetlennek találta, hogy bármiféle vonzó vonást tükrözhet az, ha valaki a végletekig tudatlan. Az intelmek ellenére sokoldalúan művelte elméjét: olvasott, zongorázott, angyali hangon énekelt, s a legkiválóbb táncos volt a környéken.

Egyetlen ember volt, aki nem rajongta őt körbe: Miss Julia Nash, gyermekkori dadája, aki óvatosságra intette. „A szépség nem tart örökké. A csinos arc elhervad, a haj megőszül, ezért vigyázz, hogy mindig több legyen belül, mint kívül. Több szív, mint vékony csipke, s több ész, mint lágy selyem.” Nash néni szavai örökre az emlékezetébe vésték magukat. Ezek voltak az utolsó mondatai, amelyeket Belle-hez intézett, s a lány mérhetetlen szeretettel őrizgette a gondolatot, mindent megtett annak érdekében, hogy e szerint éljen, s fokozatosan távoldott anyja akaratától, egyre kevésbé hagyta, hogy gyönyörű bábuként irányítsák.

Mire Belle tizenhat éves lett, teljesen kikerült az anyja hatása alól. Nem volt többé játékszer. Nem is lehetett, hiszen elkezdődtek a saját, titkos játszmái, s szépen lassan ráébredt arra, hogy szépsége és éles elméje tökéletes párost alkotnak. Nem is tudta, mennyire veszélyesen tökéleteset.

Cathy Brightmore valószínűtlenül éles ellentéte volt nővérének. Szülei egy újabb ragyogó szépséget vártak, de csalódniuk kellett. Belle oly sokat kapott, hogy húgának már nem volt mit adni. Mr. és Mrs. Brightmore-ban egy ideig élt a remény, hogy fiatalabbik lányuk később beér, s őt is bámulja majd egész Darlington. Cathy piszkosszőke haján, szürkés szemén, halovány, beteges arcszínén viszont nem tudott változtatni az idő. Leginkább egy félénk kisegérhez volt hasonlatos, aki összerezzen még a legkisebb zajtól is. Keserű csalódás volt ez az anyjának, aki lassan megunta istápolását, s egészen egyszerűen elfordult tőle. Pedig Cathy próbálkozott, egyre azon igyekezett, hogy legalább halvány képe legyen csodálókkal körülvett nővérének, ne csupán a sötét árnyéka, de minden próbálkozása meddőnek bizonyult. Nem maradt más, mint a gyönyörű Miss Brightmore fakó, sajnálatraméltó kis húgocskája, akihez mindenkinek csak azért volt egy-két kedves szava, hogy Belle közelébe kerüljön. Cathy legalábbis így látta a helyzetet, s ez napról napra súlyosbodott a szemében. Képtelen volt függetleníteni magát nővére személyétől, s azt kellett észrevennie, hogy már önálló gondolatai sincsenek. Egyfolytában az járt a fejében, hogy mit választana Belle, mit felelne a kérdésre, hogyan tenné ezt meg ezt, s próbált e szerint cselekedni. Emiatt egyszerre gyűlölte és imádta nővérét. Gyűlölte, hogy mindent elvett tőle, s neki már csak a színtelenség maradt, s imádta, mert Belle mindig oly kedves, oly jó, oly szeretnivaló volt hozzá! Elmondta, akár százszor is egy nap, hogy Cathy csodaszép úgy, ahogyan van, s a lány hitt neki, mert hinni akart. Néha befurakodott a mételyező gondolat az agyába, hogy Belle bizonyára azért osztogatja nagylelkűen a bókokat, mert megvan mindene, amelyre egy lány vágyhat, s csupán szánalomból kegyeskedik néhány jó szóval, de hamar elhessegette. Bele sem gondolt, hogy nővérének talán igaza van. Cathy valójában egészen szép lehetett volna, de ki méltatna figyelemre egy aprócska, törékeny kis verebet, mikor ott szárnyal felette a lángoló főnix?

Edgar Brightmore-t mindenki szelíd, jólelkű, s kissé tétova embernek ismerte. Az egész város becsülte s szerette a „kedves öregurat”, aki gyakran olyan gyámoltalan volt, mint egy kisgyermek, de határozottan kiállt az igazságért, s mindenkihez volt egy-két szívből jövő, szeretetreméltó szava.  Sohasem panaszkodott, nem kesergett, jó kedélye átsegítette őt a hétköznapok nehézségein. Egyetlen egy ember tudta megtörni, s lehervasztani derűs mosolyát az arcáról. Sajnos ezzel az emberrel kénytelen volt egy ágyban aludni.

Florence Brightmore mérhetetlenül gőgös és büszke asszony volt. Sosem volt igazán szép, de ezt aligha vehette észre bárki is. Mindennél jobban értett a férfiak elbűvöléséhez, s sikerült elhitetnie magáról, hogy a valójában oly kevéssé csinos arca a mennyek birodalma. Mindig biztos volt abban, hogy lesz férje, méghozzá igencsak jómódú férje, hiszen régi, előkelő, vagyonos családból származott. Talán éppen ezért sosem kereste a szerelmet. A hasznot, csakis a hasznot látta mindenben. Egy férfi megítélésében vajmi keveset számított nála a küllem és a modor. A szemében egy kérő semmit sem ért ötezer font évjáradék nélkül. Igen, határozottan tudta, hogy neki gazdag férje van szüksége, s azt is tudta, hogy mindent megszerez, amit igazán akar, éppen ezért élete mentes volt a fiatal lányok gyakran megálmodott romantikus meséitől. Nem volt mindent elsöprő szerelem, s talán magáról a szerelemről sem beszélhetünk, házasságának története mellőzött mindenféle izgalmat és fordulatot. Florence mindent nagyon egyszerűen intézett. Abban a pillanatban eldöntötte, amikor a fülébe jutott, Edgar Brightmore birtokai évi hétezer fontot jövedelmeznek, hogy Florence de Clare-ből egy szép napon Mrs. Brightmore válik. Igaza lett. Edgar hitt a mézesmázos szavaknak, az ártatlan szemeknek, a törékeny léleknek, s csak akkor döbbent rá, milyen is Florence valójában, amikor már késő volt. Az asszony még csak kísérletet sem tett arra, hogy az esküvő után szerelmesnek mutatkozzon. Hideg és határozott volt, s egész lényéből férfias erő sugárzott. Az irányítása alá vett mindent, fölényeskedő s goromba volt a szolgálókkal, de senki, még a férje sem mert ellenszegülni neki. Florence mindig tudta, hogy mit akart. S most egyetlen vágya volt: uralkodni. Nem számított, hogy kin vagy min. Érezni akarta a hatalom ízét, s erre a célra tökéletesen megfelelt a saját családja, de a külvilág ebből a mohó vágyból nem láthatott semmit.
A Brightmore család mindenki szemében tökéletesnek tűnt föl. Mert csakis a látszat számít, nem pedig az, ami a felszín alatt forr. Igen, a látszat mindenekfelett.