Belle álmodozva nézte a
könnyed tavaszi estét a hintó ablakán keresztül. Egy olyan ember, aki nem
ismerte a lány természetének és jellemének legapróbb részleteit, nyugodtnak,
már-már közönyösnek találhatta arckifejezését, pedig belül az a leghevesebb
csatákat vívta önmagával. Az anyja és húga kissé feszélyezett modorban
beszélgettek egymással, csakúgy, mint máskor, de ez egyszer Belle semmiféle
késztetést nem érzett, hogy kiszakadjon saját kis világából, s áthidalja a
hatalmas űrt, amely családtagjai között tátongott, s ez másnak is feltűnt.
- Szokatlanul szótlan vagy ma,
Belle - jegyezte meg Florence. – Remélem nem áll szándékodban egész este olyan
arcot vágni, mint aki megivott egy jókora adag citromlevet.
- Igaz, anyám, hogy a
citromlétől fehérebb lesz a bőrünk? – kapott a szón Cathy, s megörült, hogy
végre fel tud vonultatni egy olyan témát, amely szóra bírhatja az anyját.
Igazság szerint Cathy nagyon szerette Florence-t, bármennyire is mellőzve volt
általa. Felnézett rá, ugyanakkor rettegett tőle, ő volt számára a nagyvilági
úrinők mintaképe. Szinte kényszeredetten keresett minden tevékenységet,
amellyel a kedvére tehet, de ha jót cselekedett, az magától értetődött,
viszont, ha félresiklott valami a kezében, akkor keményen pálcát törtek
felette. Florence pedig igen kevéssé méltányolta kisebbik lánya törekvéseit,
mivel annak minden mozdulata mérhetetlen erőlködésből fakadt. - Charlotte
Calvert egész héten citromlevet ivott, sőt, még krétát is evett azért, hogy
eltűnjön az a furcsa, szürkés árnyalat az arcáról!
- Charlotte Calvert mindig is
hihetetlenül ostoba volt. Jobban tennéd, ha nem barátkoznál vele – felelte lesújtóan
Florence. – Azt hittem, sikerült megtanítanom arra, hogy jól kell megválogatnod,
kikkel kerülsz közeli kapcsolatba. Charlotte társasága korántsem építő,
szeretném, ha kevesebbet látogatnád.
- Igen anyám, teljesen igazad
van – bólogatott mohón Cathy, bár a szívében enyhe mardosást érzett, amiért
legjobb barátnője ily lekicsinylő minősítésben részesült. – Én sem kívánok vele
több időt tölteni, hiszen a vak is látja, milyen mély a tudatlansága. Bár, néha
igazán érdekes híreket hoz, fogalmam sincs, honnan szedheti őket! – itt várt
egy pillanatot, megállt a beszédben, hátha nővére vagy anyja kap a szón, s
elkezdik buzgón faggatni. Mivel azonban egyik sem mutatott különösebben nagy
érdeklődést, folytatta. – Azt hallotta, hogy titokban eljegyzés történt a
városban, s hogy ezt a nagy eseményt éppen a ma esti bálon jelentik be!
Belle felkapta a fejét az
eljegyzés szóra, s érezte, hogy lángba borul az arca. Róla van szó? De mégis
honnan tudhatná bárki is? „Bizonyára csak
beképzelem” – nyugtatgatta magát.
- Éppen ezért nem kéne vele
barátkoznod! – vágta rá gyorsan. – Charlotte egyfolytában összevissza beszél,
nem lehet tudni, hogy mondanivalójának hol az eleje, és hol a vége. Ez is csak
egy együgyű szóbeszéd, melyet az unalom hihetetlenül hatalmas ereje szült.
Arról már bizonyosan tudnék, hogyha bármelyik korunkbeli lány házasságra
szándékozna adni a fejét, hiszen mindenkivel közeli kapcsolatot ápolok, akivel
csak érdemes, a többiek pedig minket nem érdekelhetnek.
Cathy szégyenkezve lesütötte a
szemét, már bánta, hogy ilyen butaság szaladt ki a száján, s megfogadta, hogy
soha többet nem hisz barátnője szavában.
- Bár általában egyetértek
azzal, hogy Charlotte szavaiban annyi igazságtartalom sincs, mint a legnagyobb
hazugságban, most az egyszer valamilyen csodálatos véletlen folytán sikerült jó
értesüléseket szereznie – közölte hűvösen Florence, s tudta, hogy hideg
hangvételével még inkább felkelti a két lány érdeklődését. – Mr. Rayleigh nem
is olyan sokára megosztja hatalmas birtokait szíve választottjával.
Mrs. Brightmore szavai megtették
a hatásukat. Még Belle is hajlandó volt félretenni saját szövevényes szerelmi
életét, s minden erejével azon volt, hogy kiszedje anyjából a titkos jegyespár
személyét, de kísérletei kudarcba fulladtak, anyja csak mindent tudóan
somolygott maga elé. Cathy és Belle felváltva rohamozták meg a kérdésekkel,
könyörögtek, ígérgettek, alkudoztak, de Florence-t csak nem sikerült szóra
bírni.
- Mindenesetre, minden
részvétem a szegény lányé – mondta végül Belle. – Igazán sajnálatraméltó
teremtés lehet az, aki kénytelen hozzámenni egy ilyen férfihoz.
- Túl szigorúan ítéled meg –
felelte komolyan az anyja, s hangulatában most először érződött néminemű
változás. Már nem volt olyan érdektelen az arca, hangszínéből pedig enyhe
meglepettség érződött ki. – Mr. Rayleigh nagyon csinos férfi, s mindemellett
hatalmas vagyon örököse, befolyása az ország minden területére kiterjed, ami
ugyancsak nem utolsó szempont.
- Rayleigh a legfölényesebb,
legpöffeszkedőbb, legkorlátoltabb ember, akit csak ismerek! Nem létezik számára
csak saját büszke és öntelt alakja. Kevély arroganciával, lenézően tekint
mindenkire, s a hangjából érződő udvariaskodó gúnnyal porig aláz bárkit, aki az
útjába kerül! Úgy viselkedik, mintha legalább a nagyságos király lenne, a
többiek pedig a bugyuta alattvalói! Pokoli gőg lángol minden pillantásában,
minden szavában, minden mozdulatában. Nem, anyám, Mr. Rayleigh-t a hatalmas
vagyona sem mentheti meg szememben, sőt, még inkább értékét veszti, ha ugyan
maradt még mit veszítenie. – Belle olyan
hevesen beszélt, hogy arca teljesen kivörösödött, szemei pedig parázslottak az
izgatottságtól. – Bizonyosan állíthatom, hogy egyetlen férfi van a világon,
akit soha nem tudnék szeretni. Ez a férfi pedig Cedric Rayleigh.
Florence-t meglepte a lányából
áradó féktelen indulat, s nem tudta mással magyarázni, minthogy Belle akarata
ellenére is mély érzéseket táplál Mr. Rayleigh iránt, s ezt tiltakozással
próbálja palástolni. Elmosolyodott a gondolatra, s már előre örült, hogy minden
pontosan úgy alakult, ahogyan megtervezte.
Hiába, Florence Brightmore-nál senki sem tudta jobban manipulálni az
embereket. Kényére-kedvére rángatta őket dróton, mint holmi marionett bábukat,
s mindezt bámulatosan észrevétlenül.
- Igen keményen ítélsz,
Maybelle – felelte. – Mr. Rayleigh talpig úriember, s ha még egy kicsit kevély
is lenne, igencsak meg lenne rá az oka, sőt, az lenne a valóban különös, hogyha
mindaz a hatalmas befolyás, amellyel rendelkezik, szerény természettel
párosulna. A gyenge, becsvágy nélküli emberek soha sem érnek el semmit.
- Igazad van anyám –
válaszolta komoran Belle. – Éppen ezért megérteném, ha az apja dicsekedne, s
döngölné a földbe mások büszkeségét. Bár ez sem lenne szép, legalább
valamelyest érhető. De nem, az idős Mr. Rayleigh-nek bár tekintélyt parancsoló
külseje van, modora a legkellemesebb. A fia az apja jelleméből sajnos nem
kapott mást ajándékul, csak egy adag öntelt büszkeséget, jóval többet, mint
amennyi még elviselhető lenne. Cedric Rayleigh még nem ért el semmit, amivel
kérkedhetne, csupán annyit, hogy jó helyre született.
- Ez nem igaz! – kiáltott fel
Cathy, mert mindennél jobban szeretett volna bekapcsolódni a szóváltásba, s
kihasználta a pillanatnyilag beállt szünetet. – Mr. Rayleigh éppen most fejezte
be az egyetemet! Igazán művelt ember.
- Az az ember nem művelt, aki
tudását kicsinyeskedésre használja fel – vágta rá már-már gorombán Belle.
- Igen, pontosan ezt akartam
mondani én is… - nyekeregte Cathy, majd visszahúzódott saját kis burkába, s
innentől ismét csak hallgatta a beszélgetést.
- Mindenestre meglep, hogy így
vélekedsz arról a fiatalemberről, aki minden darlingtoni hajadon méltó
célpontja – szólalt meg Florence, s ajkán megjelent egy halvány mosoly, amelyet
idősebbik lánya nem tudott hová tenni.
- Mert a darlingtoni lányok
nagy része még az orráig se lát.
- Remélem, ez estére
félreteszed az ellenszenved, s megpróbálsz úgy viselkedni, ahogyan egy úri
hölgyhöz illik, bármi történjék is. Ne kelljen benned csalódnom – Florence
hangja keményen csengett, s Belle felkapta a fejét a parancsolgató szavakra.
Egészen meghökkentette a hirtelen hangnemváltás, de már nem volt ideje
töprengeni rajta, mert a kocsi megállt Raylegh-ék birtoka előtt. Fellélegzett, ahogy megérezte a friss
levegőt. Örült, hogy véget ért az előbbi
kellemetlen beszélgetés, hiszen semmi sincs, ami úgy fel tudná bosszantani,
mint az a fölényeskedő Cedric Rayleigh!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése