Belle-t olyan erővel kólintotta fejbe a felismerés, hogy egészen beleszédült. Fogalma sem volt arról, hogy mit tegyen. Próbálta felfogni, mi történik körülötte, de a képek, amelyeket látott, összefolytak a szemei előtt. Az emberek gratuláltak, ujjongtak, örültek, hogy ilyen mindenki számára előnyös házasság köttetik. „Hogyan is lehetne másként?” – hallotta ki tisztán a morajló tömeg izgatott susogásából –„Várható volt mindez.” Nem, számára egyáltalán nem ilyen egyértelmű a helyzet! Mégis hogyan történhetett meg ez? És Rayleigh hogy képes ilyen gusztustalanul önelégült képet vágni? Megkereste a tömegben az anyja arcát, amelyen még a szokásosnál is szigorúbb, s ellentmondást nem tűrő kifejezés ült. Igen, csakis ő rendezhette el így.
- Miss Brightmore, ha nem présel ki magából egy boldog mosolyt, akkor kénytelenek lesznek azt feltételezni, hogy erőszakkal jön hozzám – suttogta Belle fülébe Cedric olyan arccal, hogy akik nem hallották, amit mondott, egészen biztosak lehettek benne, csakis gyengéd és szerelmes szavak hangozhattak el. – Ez pedig nyilvánvalóan ostobaság lenne.
Belle-t ez egyszer cserbenhagyta a nyelve, s képtelen volt válaszolni. Segélykérően nézett az apjára, de mintha az szándékosan kerülte volna a tekintetét. Igen, ő is tisztában volt azzal, hogy mi fog ma történni. Csak valahogyan elfelejtették tájékoztatni a menyasszonyt.
- Ha nem erőlteted magadra azt a jól megszokott unalmasan kedves és bájos modort, én esküszöm, hogy elválok, édesem! – ingerelte nevetve Cedric.
- Ahhoz előbb még hozzád kell mennem – felelte Belle, s olyan angyalian elmosolyodott, hogy szinte már maga is elhitte, hogy örül ennek az egész hercehurcának. – Márpedig ez nem fog megtörténni, drágám.
A következő pillanatban Mr. és Mrs. Brightmore, illetve Mr. és Mrs. Rayleigh lépett oda hozzájuk, s finoman arcon csókolták a különös párt.
- Nagy örömömre szolgál, hogy ez a két fiatal úgy határozott, örökre összekötik az életüket – zengte Mr. Rayleigh félelmetesen tekintélyt parancsoló hangja. – Mondanom sem kell, milyen kívánatos e házasság mindkét fél számára, hiszen elég csupán egy pillantást vetni rájuk, s mindenki megbizonyosodhat, milyen bizalmas, mély szerelem az övék. Nem szeretném tovább szaporítani a szót, hiszen a látvány magáért beszél, s mindenféle botcsinálta szónoklat csak elrondítaná ezt a gyönyörű összhangot. Köszönöm szépen, hogy mindannyian eljöttek, s együtt ünnepelhetjük ezt a nemes alkalmat!
- Anyám, mi ez az egész? – suttogta Belle.
- Ne kérdezősködj, csak játszd, amit kell! – válaszolta erélyesen Florence, majd intett a zenekarnak.
- Úgy tűnik, mostantól kénytelenek leszünk több időt együtt tölteni – jegyezte meg Cedric.
- Azért ne reménykedj túlságosan.
A férfi nevetve hátravetette a fejét, s mikor megszólalt a zene a karját nyújtotta Belle felé.
- Forrón égető szerelmemet csak egy tánc csillapíthatja valamelyest. Kérem, drága szerelmem, ne hagyjon lángolni, mentsen ki az eleven pokol tüzéből!
- Remélem, tudja, hogy szívesen nézném végig, ahogy porig ég.
- Igen, kedvesem, tisztában vagyok vele.
Belle agyában összefolytak az este emlékképei. Fogalma sem volt, hogy mi történt, miután bejelentették ezt a groteszk frigyet, hogy kivel beszélgetett, kivel táncolt, vagy miként jutott haza. Egyetlen dolog volt, amire tisztán emlékezett. Bonnie keserű, dühös arca. Szerette volna neki megmagyarázni, hogy ez az egész csak egy ostoba játék, amelynek még ő sem ismeri a részleteit, csak belecsöppent egy színházi darabba, s nem tudja a szövegét. De nem volt ideje erre, és maga sem tudta, hogy mit is mondhatott volna, mikor még nem értett semmit. Semmit az égvilágon. Rémálomnak tűnt föl előtte az egész, amelyből csak akkor ébredt fel, mikor ernyedten lehullott az ágyára. Ekkor észhez tért, s tudta, hogy képtelen lesz aludni. Egy darabig fel-alá járkál a szobában, majd mikor meghallotta az előszobából beszűrődő zajokat, már nem bírta tovább, kirohant azzal a szilárd szándékkal, hogy pontot tesz az ügy végére.
- Mi volt ez az egész? – tört ki belőle, mikor meglátta a szüleit.
- Nem gondolod, hogy kissé udvariatlan dolog így rárontani az emberekre? - pirított rá Florence. – Mi haszna volt annak a sokévnyi fáradságos munkának, amit beléd fektettem, hogyha még azt sem tanultad meg, hogy éjszakánként nem illik zargatni a szüleidet!
A lány hitetlenkedve nézett vissza az anyjára. Hogy képes ilyen dolgokat mondani, ekkora közönyösséggel fordulni az ő lelke felé? Belle fejében természetesen meg sem fordult, hogy nem csak az ő ártatlan, törékeny kis lelkecskéje van a világon.
- Szerintem meg kéne magyaráznunk neki - vetette fel az ötletet bátortalanul Mr. Brightmore.
- Túl késő van ehhez. Ezt az egy éjszakát már kibírja. Menj aludni, Maybelle!
- Ha nem kapok magyarázatot most azonnal, akkor én nem csinálom végig! Nem vagyok hajlandó tovább játszani a szerepet, egyszerűen lefújom az esküvőt.
Belle hangja sokkal bátrabban hangzott, mint amilyennek valójában érezte magát, s mikor az anyja villámló szemeibe nézett, legszívesebben bebújt volna a dívány alá.
- Van fogalmad arról, hogy milyen nehéz volt megtervezni mindezt?
- Ezt úgy mondta, anyám, mintha meg is kellene köszönnöm azt, hogy belerángatnak egy házasságba, amely ellen minden porcikám hevesen tiltakozik.
- Mert nem tanultad meg azt, hogy mi a fontos az életben! – kiáltott rá az anyja. – Nem tanultad meg azt, hogy csak egyetlen dolog van a világon: a pénz. Ez ural mindent, még téged is, tetőtől talpig. A pénz összeroppanthat, megölhet, de ugyanakkor fel is emel. Nem érdekelnek az ostoba filozófiáid a költői, egekig szárnyaló bugyuta szerelmekről. Nem érnek semmit. Múló és ostoba szeszély, amely túl erősen taglóz le, s túl hamar véget ér, de mire észbe kap az ember, már olyan dolgokat tett, amelyeket egész hátralévő életében bánni fog. Csak a pénz nem mulandó, csak a pénz örök. Te pedig hozzá fogsz menni évi huszonötezer fonthoz, még akkor is, ha egészen az oltárig kell ráncigáljalak!
Belle rémülten hátrahőkölt anyja kemény szavaitól. Sosem látta még ilyennek. Úgy tűnt, mintha megszállta volna valami, s ez a rettenetes dolog megállíthatatlanul tört felszínre. Szemei villogtak, hangja fojtogatóan tekeredett Belle nyaka köré.
- Mi köze van ennek mindehhez? Hiszen rengeteg pénzünk van!
Edgar Brightmore, aki eddig képtelen volt megszólalni, nagyot sóhajtott, s leroskadt egy fotelbe, majd kétségbeesetten az arcába temette a kezét.
- Mi az? Mi történt? Semmit sem értek!
- Maybelle, elgondolkodtál már azon, hogy mi vagy te valójában? Gyönyörű vagy, csinos, s mások számára valamilyen megmagyarázhatatlan okból érdekes is. De tudod mi vagy a számomra? Érték. Értékes vagy, Belle. Én pedig évi huszonötezer fontot kérek érted.
- El kell mondanunk neki – nyöszörögte Edgar, aki úgy festett, mint egy szűkölő kiskutya. – Mondd el, Florence, mondd el…
- Én intézzek el mindent helyetted? Gyávább férfit még sosem láttam! – hörögte Florence, majd elszánt tekintettel a lánya felé fordult. - Bizonyára emlékszel, mikor három éve apád befektetett egy vasútvonal építésébe. A legkevésbé sem tűnt kockázatosnak, szinte már az első perctől kezdve kézzel fogható volt a nyereség. Igen, az volt, egészen addig a pillanatig, amíg a hatóságok vizsgálatot nem rendeltek el, és ki nem derült, hogy törvényellenes ügyleteket bonyolítottak le a befektetett pénzzel.
- De csak van egy kis félretett… - kezdte bátortalanul Belle, de anyja haragos szemvillanására elharapta a mondatot.
- Szerinted azok után, hogy az ország egyik legjobb nevelőnőjét fogadtuk melléd és Franciaországból hozatjuk a ruháidat azért, hogy a legfinomabb kelmékbe burkolhasd magad maradt még fölösleges pénzünk? Te is egy befektetés vagy Belle, és ideje, hogy kamatozz!
- Nem kérhetnénk kölcsön?
- Florence de Clare soha, senkitől nem kér semmit!
- Tőlem mégis azt várod, hogy fosszam meg magam a boldogságtól!
- Mi más vágya lehet egy ilyen buta kis csitrinek, minthogy előnyös házasságot kössön? Ne engem okolj, Maybelle! Apád eljátszotta minden vagyonunkat, és ha nem fizetünk a hónap végén, akkor elárverezik az egész birtokot! Nortfield drága földjét idegen ember fogja taposni! Ezt nem tűrhetem!
Belle képtelen volt megszólalni. Csak nézett anyja megszállott tekintetébe, és tehetetlennek érezte magát. Elvesztette az irányítást a tudata, s az élete felett. Egészen eddig a pillanatig fel sem fogta, hogy sosem volt szabad akarata, hogy mennyire függött mindig is az anyjától. Angyali arcvonásai egyszerre megkeményedtek, s ezalatt a néhány pillanat alatt örökre kiveszett belőle a gyermeki báj, a gyöngédség szelíd árnyéka, s nem maradt más, csak a szeme hideg, égszínkék csillogása.
- Miért pont Rayleigh? – kérdezte, de hangja már nem árult el semmiféle érzelmet.
- Mr. Rayleigh valahogyan tudomást szerzett kínos anyagi helyzetünkről, s azonnal felajánlotta, hogy pénzt kölcsönöz nekünk. Természetesen elutasítottuk. A Brightmore család senkinek sem lesz a lekötelezettje! Másnap az ifjabb Mr. Rayleigh átlovagolt, és apádtól megkérte a kezedet. Nem voltunk abban a helyzetben, hogy elutasítsuk.
- És úgy gondolja, anyám, hogy így nem vagyunk senkinek lekötelezettjei?
- A kölcsönt még a legnagyobb diszkréció estén is egészen biztosan megneszelték volna. Ez pedig tökéletes megoldás mindkét család számára, hiszen mindenki nyer.
- Én vagyok az egyedüli, aki veszít – morogta keserűen Belle.
- Ha már neked nem volt annyi eszed, hogy megpróbáld elvetetni magad Cedric Rayleigh-vel, akkor nekem kellett elintéznem.
- Igazán köszönöm, anyám – felelte gúnyosan Belle.
- Nortfieldért, Belle, édes kislányom, Nortfieldért tedd meg! – Mr. Brightmore egyszerre a lánya elé térdepelt, s szívet tépő zokogásba kezdett. Könnyeivel öntözte Belle hófehér lábait, kezével ruhája szélét gyűrögette. – Nekem Nortfield az életem!
Belle riadtan nézett az apjára. Az apjára, akit olyan nagyon szeretett. Kedves volt neki, kedvesebb, mint bárki más a világon. Olyannak tűnt föl most előtte, mint egy szegény kisgyermek. Egy elesett, szegény kisgyermek, aki az egész világ fájdalmát hordozza a lelkében. Belle nem tudta nézni ezt a megrendítő látványt, lehullott apja mellé a földre, mindkét kezével átkarolta a nyakát, s az öreg, őszülő fejet mellére hajtotta. Bármit megtett volna azért, hogy újra mosolyogni lássa ezt a ráncokkal barázdált, szeretett arcot. Ó, csak a boldogság halvány árnyéka suhanna át rajta még egyszer! Egyetlenegyszer!
Felpillantott Florence megvetést sugárzó alakjára, s pontosan tudta: azt, amit soha sem tenne meg az anyja kegyetlen, zsarnokoskodó szavainak, azt apja egyetlen könnycseppjéért önként és mosolyogva cselekedné.
- Ne félj, édesapám – suttogta gyengéden, reszkető hangon. –Nortfieldet soha nem veszik el tőlünk. Soha!
Ügyesen építed fel a történetet, most is magával ragadott! További jó munkát! :)
VálaszTörlésKöszönöm szépen! :) Az elmúlt időkben egy kicsit eltűntem, de kárpótlásul a héten 2-3 új résszel is érkezem!
Törlés