7. rész

Belle első gondolata másnap reggel Chase volt. Hogyan is mondhatná meg a férfinak, hogy hiábavaló mindenféle szerelem? Alig tudott erőt venni magát, hogy kikászálódjon az ágyból, rendbe szedje magát, és felvegye a szokásos kedves, mosolygó és mindenki számára kellemes modorát. Még ha minden idegszálát meg kell feszítenie, akkor is azt fogják róla gondolni, hogy boldog, felhőtlenül boldog! Felvette hát legszínesebb, legfeltűnőbb ruháját, feltűzte haját, s még a kölnivizes üvegcsét is megbillentette egy kicsit. Amikor a tükörben megpillantotta magát, hátrálnia kellett egy lépést. Annyira furcsán hasonlított magára s mégis annyira égbekiáltóan különbözött ez a mostani kép a régiektől! A szeme olyan jegesen világított, hogy még ő maga is beleborzongott. Képtelen volt tovább nézni ezt a gyászos, cifra parádét, s mintegy kihívásképpen kiegyenesítette vállát, felemelte a fejét, s kivonult a szobából. 

Mikor leért a földszintre, kellemetlen meglepetés köszöntötte. Martha, a házvezető asszony rohant zömök kis testével elébe, s buzgó szóáradat tört ki belőle.

- Kisasszonyka, az úrnő parancsolja, hogy azonnal menjen a szalonba, még mielőtt bármihez is hozzáfogna!

- Miért? – kíváncsiskodott Belle, mert bár tudta, hogy önszántából soha senki nem mondana bármi érdemlegeset az öreg házvezetőnőnek, az véletlenül mégis mindent meghall, s evégett igen gyakran sokkal inkább tisztában van a ház titkaival, mint maga a lakók. 

- Én azt ugyan nem tudom, kisasszonyka! – hárította el Martha a faggatózást. – Hát azt hiszi, hogy hallgatózom én? Nincsen énnekem időm arra, hát mit gondol, ki sürög-forog egész nap a házban, hogy a kisasszonykának ilyen kényelmes élete legyen? Nekem csak a lelkemre kötötték, hogy ne hagyjam elmenni, hanem azonnal, minden erőmmel irányítsam a szalon felé, feltartóztatás nélkül. No, de azért annyit mégis elmondhatok, hogy egy fiatalember várja a kisasszonykát, méghozzá elég szemrevaló! Ó, ha csak harminc évvel fiatalabb lehetnék…!

- Na, de Martha! – nevetett Belle az asszony csacskaságán. 

- Mit gondol, én talán sosem voltam fiatal és szép?

- Ugyan, Marha, ne használjon múlt időt, még mindig ugyanolyan élénk és fiatalos, akárcsak húsz éves korában! 

- Kisasszonyka, most már aztán induljon nekem, mert a végén még én kapok a fejemre, amiért magácskának éppen kedve támadt cseverészni!

Belle magában jót mulatott az iménti jeleneten, s hirtelen elemi erővel öntötte el a szívét a szeretet Martha iránt, aki gyerekkora óta gondoskodott róla, ápolta apját, ha beteg volt, s megvigasztalta Carthy-t, mikor az csendesen pityergett a sarokban. Mi lenne ezzel a szegény, idős asszonnyal, hogyha el kéne mennie Nortfieldről? Más család nem becsülné úgy, ahogyan ők teszik, mások képtelenek lennének olyannyira értékelni karjai odaadó gondoskodását, talán még gorombáskodnának is vele, s összeszidnák ezt a gyengéd, kedves, aranyszívű lelket, aki őérte dolgozott egész életében! Szeretetéből új, már szilárdabb bátorságot merített, s mielőtt még több kétségbeejtő gondolat támadt volna a fejében, nagy lendülettel benyitott a szalonba. 

- Csakhogy végre itt vagy, Maybelle! Igazán nagylelkű vagy, hogy megtisztelsz a jelenléteddel. Egy életre lekötelezel – vetette oda gorombán az anyja, aki a kandalló mellett állt szálfaegyenes tartással, minden porcikájából szigort árasztva.

Belle végignézett a különös társaságon, s alig tudott elfojtani egy gúnyos horkantást. Cedric fesztelenül hátradőlt az egyik kanapén, s arcán olyan kifejezés ült, hogy mindenki biztos lehetett benne, nagyon is jól mulat ezen a groteszk helyzeten. Vele szemben Cathy gyűrögette ruháját zavarában, s nem győzött elpirulni és lesütni a szemeit, valahányszor tekintete találkozott a férfiéval. 

- Jó reggelt anyám – köszönt Belle, s elhatározta, hogy minden sértésen felülemelkedik. – Szervusz, Cathy, remélem, kellemesen aludtál. Üdvözlöm, Mr. Rayleigh, igazán örülök, hogy ilyen hamar láthatom ismét. 

Cedric gúnyosan elvigyorodott, majd méztől csöpögő hangon így felelt:

- Én nem kevésbé, Miss Brightmore. Rendkívül hizelgő, ha Ön oly nagyra értékeli a társaságomat, hogy már egyetlen estét is csak a hiányérzet hideg leplével betakarózva tud átvészelni. De ne féljen, Belle, ezentúl minden nap élvezhetjük egymás páratlan modorát, hiszen mi más életcélom lehetne azon kívül, hogy boldoggá tegyem magát?

Belle tisztában volt azzal, hogy képtelen lenne illőn válaszolni, ezért bájos mosolyával gödröcskéket varázsolt az arcára, majd az anyjához fordult.

- Miért hívatott, anyám?

- Mr. Rayleigh, ha megbocsát – szólt oda Florence, majd nem túl gyengéden megmarkolta lánya karját, s szinte kivonszolta a szalonból, miközben Belle azon gondolkodott, hogy Cathy valószínűleg halálra rémült, amiért egyedül maradt azzal az alakkal. – Mivel tudom, hogy képtelen vagy olyan ésszerűen és önzetlenül viselkedni, mint ahogyan az elvárható lenne tőled, kénytelen vagyok négyszemközt beszélni veled és keményen beleszólni az események alakulásába. Mostantól Mr. Rayleigh minden nap eljön érted, hogy gondoskodjatok a látszatról, és bebizonyítsátok a kétkedő embereknek: ti ketten egymásnak lettetek teremtve. Ha az időjárás megengedi, kikocsiztok, lovagoltok, sétáltok, vagy nem is tudom, mit művelnek manapság a fiatalok. A fontos az, hogy még a legkeményebb szívű ember is a meghatottságtól könnybe lábadt szemmel figyelje boldog szerelmeteket.

- Akinek megadatott egy cseppnyi ész, azonnal átlátna a szitán, és kételkedne abban, hogy engem ehhez a ficsúrhoz gyengéd érzelmek fűznek – szalad ki Belle száján, ám azonnal megbánta a dolgot, mikor elkapta anyja villámokat szóró pillantását.

- Egy szót sem akarok erről hallani! Most pedig visszamész, és leveszed a lábáról Mr. Rayleigh-t! Úgy elbűvölöd, hogy majd’ beleszédül! Azt akarom, hogy remegő lábakkal induljon haza, otthon pedig másra sem tudjon majd gondolni, mint arra, miként rebegtetted a szempilláidat!

- Miért kell, hogy belém szeressen? Már el van rendezve minden.

- Igen, el van. Nem mintha bármi is a te érdemed lenne! Tartozol neki annyival, hogy legalább egy kicsi erőfeszítést tegyél, és elhitesd vele, hogy ő a legboldogabb férfi a világon. Másrészről egy szerelmes férj sokkal kiszolgáltatottabb a nő számára, következtetésképpen úgy irányítod majd, ahogyan csak kedved tartja. Erre pedig minden bizonnyal szükséged lesz.

„Vagy inkább neked lesz szükséged rá.” – gondolta Belle, de szerencsére még idejében sikerült lenyelnie mondanivalóját, amelyet nagy valószínűséggel az anyja kevésbé értékelt volna.

- Megértetted, amit mondtam? 

- Igen. Tökéletesen – felelte Belle, s még mielőtt Florence bármit is hozzáfűzhetett volna, benyitott a szalonba, majd leült közvetlenül Cedric-kel szemben. Úgy helyezkedett, hogy egészen véletlenül egy pillanatra kivillanjon lába a szoknya alól, nem túl kacéran, de annál többet ígérően. Lopva a férfira pillantott, s arcáról azonnal leolvasta, hogy próbálkozása célba talált. Mindezek után ártatlanul, mint aki semmit sem vett észre, kezébe vette a kézimunkáját, s szorgosan öltögetni kezdett.

- Igazán különleges este volt a tegnapi, nem gondolja? – kérdezte kedves hangon, s még Cedric is meglepődött, mert a lány szavaiban nyoma sem volt a szokásos goromba vagy gúnyolódó élnek. Ezt igazán sajnálta, ugyanis egészen beteges, szinte perverz módon feltüzelték őt ezek a szóváltások, s már vágyakozva gondolt az újabb összecsapás lehetőségére. Most viszont ismeretlen területre talált a lány jellemében, s nem tudta, milyen veszélyeket rejthet, ezért kurtán felelt.

- Igen, az volt.

- Tudja, sokat gondolkodtam tegnap éjjel. Sosem hittem volna, hogy valaha, elalvás előtt Önre fogok gondolni, Mr. Rayleigh. Legalábbis nem dühösen és haraggal a szívemben. Most viszont ez a kicsavart, fonákos helyzet rákényszerített arra, hogy újraértékeljem és rendezzem magamban a dolgokat. S tudja, mit? Sikerült egészen megbarátkoznom mindazzal, ami előttem, illetve előttünk áll. Talán kezdhetnénk az egészet a legelejéről. Szeretném azt hinni, hogy minden köztünk lévő nézeteltérés büszkeségből és egymás meg nem ismeréséből fakadt. Mindkettőnknek könnyebb lenne, ha nem állnánk folyamatosan készen arra, hogy a másik torkának ugorjunk. Mit gondol, fátylat boríthatnánk a múltra és újrakezdhetnénk?

Cedric eleinte egy kissé értetlenül nézett vissza a Belle komoly, mégis lágy tekintetébe, de hamar összeszedte magát. Nem tudta, hogy mit gondoljon. A lány annyira őszintének tűnt, de mégis hihetetlennek mutatkozott ez a pálfordulás kettejük viszonyában. Érdekes kísérletnek ígérkezett ez az egész, ezért úgy döntött, hogy belemegy a játékba, bár fogalma sem volt, hogy hová vezet.

- Nekem is rengeteg időm volt elmerengeni a történteken és azok megmásíthatatlan következményein. Bár tartottam attól, hogy újabb és újabb nehézségekbe fogok ütközni az Ön természetéből adódó fensőbbséges büszkeség miatt, de örömmel hallom, hogy talán én vagyok az, aki téved.

Belle csengő hangon felnevetett, s olyan szép volt ebben a pillanatban, hogy az embernek belefájdult a szeme.

- Szóval úgy véli, hogy túlságosan is önérzetes vagyok? Látja, ez is bizonyítja, mily kevéssé ismerjük, milyen ostoba módon támadtuk egymást csak azért, mert szemünket elvakította a balítélet. Mindig a legrosszabb hangulatban találtuk a másikat, a körülmények sosem kedveztek, gonoszul összejátszottak ellenünk. Tudja, mit? Sétáljuk egyet a parkban. Bátran állíthatom, hogy Nortfield parkja a legszebb egész Darlingtonban!

Cedric már éppen szóvá akarta tenni, hogy kezd unalmas lenni ez az eleve halálraítélt színjáték, de mikor a lány hosszú, sűrű szempillákkal elfátyolozott égszínkék, mosolygó szemeibe nézett, képtelen volt bármi olyat is mondani, amitől ezek a szemek haragosan megvillanhattak volna. 

- Örülök, hogy szereti a sétákat – felelte végül. – Winwoodnak minden bizonnyal jóval nagyobb parkja lehet, mint Nortfieldnek. 

Cedric kezét nyújtotta Belle felé, a lány pedig vidáman belékarolt, s elindultak az udvar felé, a sarokban kuporgó is Cathy-ről pedig teljesen elfeledkeztek, mint ahogyan az már lenni szokott.

- Ne higgye azt, hogy bedőlök Önnek és dühbe gurulok! – felelte játékosan Belle, de a szíve ólomsúlyúvá vált. Eddig nem is gondolt arra, hogy el kell hagynia szeretett szülőföldjét. El kell innen mennie, ráadásul egy olyan férfival, akit a világon mindenkinél inkább megvet! Miért nem jutott ez hamarabb eszébe? Hiszen amikor ideérkezett a Rayleigh család, mindenki arról suttogott egymás között, hogy övék fél Essex, ha nem az egész! – Nem, nem szerezem meg Önnek az örömöt, Mr. Rayleigh. Sértegesse csak nyugodtan méreteit, gazdagságát, én annál inkább szeretni fogom Nortfieldet, minél jobban becsmérli.

Séta közben elhaladtak a dús lombú tölgyfák alatt, melyeknek ágai gyengéd lepelként borultak a kis ösvény felé. Belle összefacsarodott szívvel, nehéz lépésekkel tette meg utat, s most csakugyan szüksége volt arra, hogy belekaroljon a férfiba.

- Eszemben sem volt megbántani, csupán felhívtam a figyelmét, hogy mennyi örömöt hozhat még a jövő. A séta kedvelőinek nincs is nagyobb érték, mint egy szép, gondozott park és lugas a saját birtokán.

Cedric már kezdte unni az üres fecsegést, és el sem tudta képzelni, hogy lehetséges az, hogy valaki képes legyen ilyen semmit mondások iránt érdeklődést táplálni, sőt teljesen beléjük bolondulni.

- Kérem, meséljen még nekem Winwoodról, Mr. Rayleigh! – sóhajtotta Belle oly vágyakozóan, s mohón, hogy lehetetlen volt kételkedni őszinte kíváncsiságában. – Szeretnék róla minél többet hallani!

- Kételkedem abban, hogy képes lennék illő és elegendő ékességgel felruházni Winwoodot a puszta szavaimmal – felelte Cedric, s modora egyre távolságtartóbbá vált. 

- Talán igaza van, de ne aggódjon, én megfestem magamban a leggyönyörűbb képet Winwood parkjáról, amelyet emberi szem csak elképzelhet – csicseregte a lány. – Megígérem, hogy majdnem annyira fogom szeretni, mint Nortfieldet. Bár ha azt mondanám, hogy csak feleannyira, azzal is igazán elégedett lehetne, hiszen mindennél jobban kötődök ezen a világon Nortfield fekete földjéhez.

Rayleigh érezte, hogy beszélgetésük alkalmával most először beszélt őszintén a lány. A szeméből mérhetetlen szomorúság áradt, ahogyan végigpillantott a parkon, de ez a keserűség csak átsuhant a szép arcon, s egy másodperccel később újra felváltotta a derű. Belle vidáman odaszökdécselt egy rózsabokorhoz, majd leszakította róla a legszebb virágot, s nevetve visszarohant a férfihoz.

- Ígérje meg nekem, Mr. Rayleigh, hogy ennek a rózsának a párját elülteti Winwood parkjában. 

- Megígérem, Miss Brightmore – felelte csendesen Cedric, s egészen kiszáradt a szája. 

Belle hálásan elmosolyodott, majd a férfi kabátjára tűzte a virágot.

- Köszönöm, Mr. Rayleigh – beszéd közben valószínűtlenül közel került a férfihoz, arcuk majdnem összeért. 

Cedric Rayleigh egyetlen eszeveszett gondolat erejéig kész lett volna megcsókolni a képmutató ajkakat, de még idejében visszanyerte öntudatát, s vonásai megkeményedtek. Kezével durván megragadta Belle állát, s a ház falához préselte testét. A lány szemébe könnyek szöktek a fájdalomtól, ahogyan az érdes felület felhorzsolta meztelen bőrét. Görcsösen próbálta kirántani magát Cedric szorításából, de csupán annyit ért el vele, hogy az még erősebben fogta. Álla sajogni kezdett, érezte, hogy egyetlen mozdulat, és eltörik. Legszívesebben felsikoltott volna a rémülettől, de egy hang sem jött ki a torkán. Csak némán, kétségbeesetten nézett vissza a férfira, akinek szemeiben vadállati düh szikrázott. Nem értette, nem tudta, mi változhatott meg ennyire hirtelen, mikor már olyan jól ment az egész! Már olyan közel járt a célhoz! 

Rayleigh mellkasából hörögve szakad fel a levegő, s leolvasta a lány arcáról az eleven félelmet. Már bánta, hogy így elvesztette az önuralmát, de úgy gondolta, ez még mindig a jobbik eshetőség. Ki tudja mi lett volna, ha…

- Mit akarsz tőlem? – szűrte egyenként a szavakat fogai között.

- Engedj el! – nyöszörögte Belle, s egész testével kapálózni kezdett. Cedric egyetlen pillanat alatt mozdulatlanná tette.

- Mit akarsz tőlem? – ismételte meg a kérdést, ezúttal több fegyelemmel. Belle el akarta fordítani a fejét, de mivel képtelen volt rá, tüntetőleg behunyta a szemét. Szóval a férfi egyetlen másodpercig sem hitte el neki a színjátékot. Most az egyszer megbukott, mégpedig a legfontosabb vizsgán. Hogyan is áltathatta magát azzal, hogy ez is olyan könnyű és egyszerű lesz, mint minden alkalommal? Hiszen vele sosem tudta megértetni magát. Egészen olyan volt, mintha ő kiesett volna a bűvkörből, amelybe mindenki más oly könnyedén belesétált. Tudta, hogy Cedric soha, még egy órácskára sem tartozott a csodálói közé. Kezdettől fogva megvetéssel tekintett rá, s Belle igazodott ehhez: ő ugyancsak így fordult felé. 

- Tudja, Miss Brightmore – folytatta Mr. Rayleigh. – Rengeteget törtem a fejemet azon, hogy miért is csodálják úgy a férfiak. Persze, gyönyörű, ez vitathatatlan. Már ennyi elég is lenne ahhoz, hogy fél Darlington a lábai előtt heverjen. Mindenfelől azt hallani, hogy Miss Brightmore milyen csinos, milyen művelt, milyen szépen rajzol, milyen elragadóan zongorázik, és még az énekhangjáról nem is beszéltünk! Nos, hosszas gondolkodás után rájöttem a titkára. Ön nem igazán művelt, és nincs is felruházva túlságosan különleges adottságokkal. Tehetsége és tudása csupán hiúságból fakad, forrása önnön nagyravágyása, hogy mindenkinek tessék. Ehhez van nagy tehetsége, Miss Brightmore. Maga a leglenyűgözőbb és legsokoldalúbb színésznő, akit valaha is láttam. Minden szerepet tökéletesen Önre szabtak, s úgy illegeti magát a különféle színes maskarákban, hogy a szem belekáprázik. Csakis azért tanulta a klasszikusokat, hogy kérkedjék tudásával, nem pedig azért, mert vágyott rá. Csupán azért gyakorol a zongorán, hogy újabb dicshimnuszokkal gazdagodjon jól megtömött tarsolya. Mindenkihez képes úgy szólni, hogy azonnal elvarázsolja, olyan simulékonyan idomul az emberhez, hogy szinte észre sem veszik, máris beleestek az Ön kegyetlen csapdájába. Most pedig engem vett célba, és igen, én is majdnem megbotlottam, Miss Brightmore. De elfelejtette, hogy nekem több eszem van annál, mintsem, hogy magába szeressek akár csak egy pillanatra is.

Belle lélegzetvisszafojtva hallgatta végig a Cedric mondandóját, s minden egyes szava mély sebet karcolt belé. Tudta, hogy igaza van. Még sosem tűnt ennyire visszatetszőnek a valóság, mint mikor ennek a gyűlöletes férfinak a szájából hangzott el. Dühös szégyenérzet járta át az egész testét. Hát valóban ilyen nyilvánvalóan átlátna rajta? Honnan tudhatta mindezt, mikor nem is ismeri? Hogy lepleződhetett le pont őelőtte? Ó, bár az egész világ tudná, hogy milyen hiú, milyen önző, hogy miként manipulálja az embereket! Ó, bárki más, csak ne pont ő vesse a szemére!

Egyre gyorsabban kezdte szedni a levegőt, mégis úgy érezte, hogy túl kevés. Szédülni kezdett, s erősen megkapaszkodott a férfi egyik karjában.

- Most pedig eljátssza nekem a hattyúk halálát? – horkant fel megvetően Cedric. – Erre az darabra mindig is kíváncsi voltam, tudja? Legalább most elsőrangú előadást láthatok.

- Cedric… – suttogta Belle, de több hang nem jött ki a torkán. Behunyta a szemeit, s érezte, hogy kicsúszik lába alól a talaj.